2014. július

Vége az injekciókúrának, nem bánom, egyre rohadtabb a klimax. Viccelődik ezzel általában boldog-boldogtalan, főleg a férfiak, de mióta megtapasztaltam, mit jelent, az első gyanús beszólásnál átharapom a torkát minden humorheroldnak.

Majdnem megteszem ezt a pasimmal is, akivel nyilván nem úgy kezdem a friss kapcsolatot, hogy helló, Manci vagyok, endometriózisom van, volt, lesz-e, nem tudom, mert most olyan hormonfröccsöt priccentenek belém havonta, hogy hirtelen hatvan lettem, szóval egy Szomszédok alatt azért takarózom ki és vissza háromszor, mert…

Tehát nem, nem ezzel kezdem, de mikor az esti tévézés során többedszer kap rajta, hogy lever a víz, rákérdez.

Töredelmesen bevallok mindent, felkészülök hűre, hára, ehelyett egy bólintással tudomásul veszi a mondottakat, majd visszakapcsolódik Vágási Feri nagy monológjába a kézzel varrt babaholmi praktikumáról.

Innentől kezdve már „csak” gyógyszert szedek, enyhülnek a mellékhatások, és egyszer csak azon kapom magam, hogy egyáltalán nincs semmi bajom. Jó pár hétnek el kell telnie, mire észreveszem, de mikor rájövök, még levegőt is óvatosan veszek, nehogy elillanjon a csoda.

2015. július

Kezdek vérszemet kapni, olyan jól vagyok. Mi lenne, ha abbahagynám a gyógyszert, lehet, hogy Endó – csak így, elvégre egymás közt vagyunk – úgy elszégyellte magát, amiért belém költözött, hogy már letörölgetett maga után rendesen

a méhemben, a petefészkeimben, a húgyhólyagomon, a hüvelyfalamon és egyáltalán, csapott egy eszeveszett nagytakarítást, fogta a papucsát és rég eltakarodott a picsába (lehetőleg nem az enyémbe).

Dokibá' sokat tapasztalt titán, az ötletemre három milliméternyire emelkedik meg a jobb szemöldöke, majd visszacsusszan a helyére. Lassan, tagoltan, mélyen a szemembe nézve válaszol: Ne. Ne tegye ezt. Vissza fog jönni. Hacsak… Hacsak? Azonnal ráharapok a csalira.

Hacsak nem akar gyereket.

Ezt a kört egyszer már lefutottuk. Akkor nem voltam olyan helyzetben, hogy ezen egy pillanatig is elgondolkodjam. De most cuki puttó jelenik meg előttem, kék a szeme, mint az apjának, okos, mint én, mint ő, van itt ész dögivel, és ha felnő, triatlonos lesz, aki sokat olvas és szőke fürtös, mint… Kit érdekel?

Lebegve érek haza, az ajtó előtt elfog a félsz. Nem korai még ez? És egyáltalán, mi van, ha Endó még bent lakik, csak kushad, mert már hónapok óta nem fizetett lakbért.

2016. március

Egyre jobban idegesít a tudat, hogy csak a gyógyszer miatt vagyok jól. Nem akarom, hogy ezen múljon, nem akarok függni, egészséges akarok lenni, nem csak pillanatnyilag tünetmentes.

Hosszas tanácskozás után pasi is rábólint a gyerekprojektre. Dokibá' figyelmeztet, kábé három hónapig van esélyem teherbe esni, utána a betegség visszakúszik alattomban, de fél év után garantáltan rám töri az ajtót. Lárifári, gondolom, de jól betojok, úgyhogy húzom-halasztom a gyógyszer felfüggesztését. Meg kell ennek a dolognak ágyazni, ki kell pucolni a lelkemet is, azon ne múljon a gyógyulásom.

Újra nyakamba veszem a várost, bejárok kineziológust, masszőrt, intim tornászt, családállítót, biologikust, reiki mestert. Egyik sem telik haszontalanul, félreteszem az előítéleteim, mindegy már, hiszek bennük vagy sem, mindenhol tanulok valamit. Régmúltam csontvázai sorra dőlnek ki a szekrényből, portalanítom és igyekszem tisztességgel eltemetni őket. Ha ez olyan könnyen menne.

Szembesülök vele, hogy a meggyalázott test nem felejt.

Hiába hiszem, hogy egészen elmúlt, hogy már csak néha jön elő rémálmaimban, nem lehet véletlen, hogy a méhem ellenem fordul, nagy ívben szarik a biológia törvényeire, és elhintett, szerteszórt sejtjeivel birtokba veszi a testem. Muszáj megbocsátanom, elsősorban magamnak, az erőszaktevőnek nem tudok. Mikor erre buzdít az utolsóként felkeresett vajákos asszony, bokán rúgom. Szerencsére csak gondolatban. A molesztálóknak nem bocsánat kell, hanem kötél, rozsdás penge, méreg. Kerékbetörés. Deres. Karóba húzás.

Nekem pedig egy jó pszichológus. Lassan jövök rá, de végre leesik.

Veszek egy nagy levegőt, és elmondom anyámnak a gyermekkori abúzust. Kemény nő, mégis tartok tőle, hogy összeomlik.

Nem teszi, előttem legalábbis, és ez sokat segít. A bátyámnak még mindig nem merem elmondani, évtizedek távolából is belerokkanna, hogy ő, a nagytesó, nem védett meg. Rájövök, hogy erről is le kell szoknom, mindig jobban aggódom másért, mint magamért.

És nekilátok, hogy megszeressem magam. A fokozatosság jegyében először a testemet.

Megszeretem, ha beledöglök is. Mécseseket gyújtok, lágy zenét raktok be, meztelenül a tükör elé telepszem. Ha a fene fenét eszik, akkor is megszeretem a testem. Szeretem a testem. Zokogok. Szeretem a testem. Végigsimítok a nyakamon, a vállamon. Hangosan bőgők. Szeretem a testem. A mellem helyes kis fél alma, simogatom, és közben majd megszakad a szívem magamért. Cirógatom a hasam, az ölem, a combjaim.

Szeretem a testem. Taknyom-nyálam egybefolyik. Látom, hogy szép vagyok, kerek, kívánatos, mégsem hiszem el.

Majd veszek egy uszodabérletet, és úszás után szétnézek az öltözőben. Rengeteg nő. Öttől nyolcvanötig. Ahányan vannak, annyiféle test. Mellek minden irányban, körben dzsungelek, háromszögek, leszállópályák. Az egyetlen közös vonás, hogy az úszószemüveg körül mindenki le van barnulva. Csodás inverz pandák. Mindet szépnek látom. Szeplők, ráncok, hegek, pattanások, foltok, anyajegyek borítják ezeket a testeket, izom, zsír, szőr, bőr sajátos elegyei. És léleké. Pár hét után feloldódik minden gátlásom, törölköző nélkül flangálok én is, takargatás nélkül. És közben nagyon-nagyon hálás vagyok az Uszoda Asszonyainak.

2016. július

Rendszeresen járok pszichológushoz, aki a fejemben jóságos, szakállas bácsiként él. Valójában egy rátermett nő, aki komoly arccal élve boncol. Roppant elegáns, úgyhogy az ő keze sosem lesz véres, hagyja, hogy elvégezzem a piszkos munkát. Leások a legmélyemre, és borzalmakat találok ott. Darabjaimra hullok. Azt hittem, jó fej vagyok. Egy frászt.

Hurcolom a bűneimet, amelyeket mások már rég megbocsátottak nekem, csak én nem magamnak.

Abbahagyom a gyógyszert. Mindennap rettegve figyelem a testem, van-e már jele annak, hogy visszatér az endometriózis. Azt álmodom, hogy újra szedem, mert annyira félek. A gyógyszer utáni első menstruációmat úgy ünneplem, mintha tényleg a legelső lenne. Hirtelen fájdalmat érzek. Egészen hangyányit. Rettegés tör rám, hogy kezdődik minden elölről, hogy azt hittem, legalább három hónapom van, és majd csak utána kúszik vissza. Összeomlok. A normális énem maradéka biztatja a hisztérikussá válót, hogy ez csak az újra üzembe helyezés moraja, nincs baj, nincsen semmi baj, billegek a fotelban, mantrázom, nincs baj, nincsen semmi baj.

2016. szeptember

Először nyom le teljesen az endometriózis, mióta újra ringbe szálltam. Az első három nap maga a pokol, de egész jól hatnak a fájdalomcsillapítók.

2016. december

Nincs baj, nincsen semmi baj. Nincs baj, nincsen semmi baj. Nincs baj, nincsen semmi baj.

Isten áldja, aki feltalálta a fájdalomcsillapítót.

2017. január

Gyereket kéne csinálni. Így, direkt módon. Esély sincs rá, pedig követem a ciklusom, mint bolgárkertész a meztelen csiga nyomát. A legtermékenyebb napjaimon (is) fetrengek a fájdalomtól. Egy darabig türtőztetem magam, igyekszem nem megengedni magamnak, a pasimnak, hogy lássa, amikor összetörök, de egy ponton túl feladom a küzdelmet.

Ez vagyok én, ilyen vagyok, amikor szarul vagyok.

Briósba tekeredve a fürdőszobában, válogatott káromkodásokkal átkozva az összenövéseket. A kádban fekve szűkölve, várva, hogy a föntről alázuhogó tűzforró víz enyhítse a fájdalmat. Ha már érzem az égési sérüléseket az alhasamon, az jelzi, hogy alábbhagyott a görcs. Napközben munkahelyről elkéredzkedve, szétbőgött arccal, jógalégzéssel.

Gyereket kéne csinálni, de az összes fájdalomcsillapítóra rá van írva, hogy rontja a termékenységet.

Gyereket kéne csinálni, mert vágyom rá, hogy legyen, de egyre hihetetlenebbnek tűnik, hogy egyáltalán fizikailag lehetséges. Úgy hírlik, vannak, akiknek megy, de egyre inkább városi legendának tűnik. Egyre több a feszültség köztünk, nehezen akarom megérteni, hogy ilyenkor miért nem akar velem lefeküdni a pasim. Mit számít az, hogy fél órája még öntudatlanul kiabáltam, láthatja, most jól vagyok, hajrá, hajrá, gyí. Vérig sértődöm, hogy nem lát a végzet asszonyának, eszeveszetten kívánom, engem hajtanak a hormonok (végre már csak a sajátjaim), ez tuti, valami gyerekcsinálós hormonfröccs, elvakult haláltánc, mit nekem fájdalom.

Tisztább pillanataimban élesen látom, hogy ha így folytatom, garantáltan a szakadék szélére sodrom a kapcsolatot, úgyhogy villámgyorsan veszek egy repülőjegyet, és eltűnök pár napra egy tizenöt milliós metropoliszba kultúrsokkot kapni. (Játékon kívül jelezném, hogy sokat segít.)

2017. augusztus

Újabb műtéten vagyok túl, semmi lebegés, semmi önfeledtség, lelkileg, fizikailag földhöz vág.

Három hónap – nyomja meg a h-kat Dokibá', összeugrik a gyomrom. Nem lehetett mindent kiműteni, a méhtartó szalagokba is belefonódott, Dokibá' nem hentes, nem farigcsál. És miómám is van.

2018. április

Szülök a kádban.

Készülődünk a szülőkhöz elpusztítani a sonka-tojás-torma maradékát, de egy ideje már csak szűkölök, hogy fáj a hasam, inkább belefekszem a kádba. Hullámokban tör rám a fájás, az egyiknél érzem, hogy most történik valami, ösztönösen a lábam közé teszem a kezem, hogy tartsam, ami kiesik. És ott van a tenyeremben. Nehezen, de elfér benne. Próbálom kinézni, mi ez. Hatalmas vércsomó. Szóval szültem. Kicsit később jön az újabb fájdalom, újra kijön belőlem egy ugyanilyen, talán kicsit kisebb. Állati jó utána a megkönnyebbülés. Majd jön a pánik. Mi a csuda ez? Elvetéltem? Miért, egyáltalán terhes voltam? Vagy már annyira az akarok lenni, hogy mindegy, mit, de alkot a testem abból, amit bent talál?

Aranyosak a barátaim, tudják, mi bajom, rendszeresen kérdezgetnek, jól vagyok-e. Én erre elmesélem, hogy nem, szarul vagyok, és hogy szültem. Aki mér szült, azoknál bennakad a levegő: „az nem lehet, én azt honnan tudnám, csak a szülés olyan, mint a szülés, és az borzalmas, menstruációs fájdalmat ne hasonlítsak ahhoz”. Innentől kezdve őket igyekszem elkerülni.

„Olyan irigy vagyok rájuk, amiért van gyerekük, egyáltalán hogy teherbe estek”, mit fáj nekik, ha szüléshez hasonlítom az esetet.

A még nem/már rég szültek megértően bólogatnak, érzik, hogy ez inkább metafora, ötletelgetnek, hogy mit kéne máshogy csinálnom, hogy ne dögöljek bele minden hónapban. Hálás vagyok nekik, és közben azon agyalok, ha majd ők szülnek, vajon átkerülnek a másik csoportba? Őket is elkezdem kerülni?

Lehet, hogy mostanában sok Trónok harcát nézek, ahol simán beleket és szíveket tépnek ki puszta kézzel, kéjes hörgés kíséretében, de gyakran látom magam, amint a sárga, kopott nyelű késsel felhasítom a hasam, kifordítom, amit benne találok, lekapargatom az endót-miómát, odaficcentem a kövezetre, és végre nem fáj. Az a baj, hogy közben valószínűleg elvérzek. De legalább nem fáj.

Az első ijedség után elrobogok a pszichológushoz. Szuper ötlet, mondja, képzeljem el, hogy lekapargatom az endometriózist a hasfalamról. Megnyugszom, nem vagyok őrült, szuicid, csak sajátosak az öngyógyító eszközeim.

2018. július

Kétségbeesett kísérletek gyerekügyben. Van időpont lombikra. 2020-ra.

Végigjárom a kötelező köröket az inszemináció előtt. Ultrahang, még nem jó, ultrahang, hú, de jó, betegfelvétel, spermatológia, hogy bejelentsem a pasimat. Annyi sóhaj hangzik el az asszisztens és köztem, mint egy középkategóriás nyugatnémet pornófilmben. Sóhajt, mert ugrott az ebédideje. Sóhajtok, mert a pasim nem a férjem, így sokkal macerásabb az egész. Sóhajt, mert nehéz eset vagyok, nemférjjel hivatalosan különbözik a lakcímünk. Felsikoltok, mikor kiderül, 30 ezerért egy közjegyző igazolja, hogy élettársak vagyunk. A születendő gyermek védelmében kell, mondja Sóhaj asszisztensnő, én pedig felnyögök: istenem, még meg sem fogant, máris védeni kell tőlünk?

A hangok csak akkor halkulnak el, mikor kiderül, a minta szuper, rég látott ilyen jó értékeket.

Ragyog az arca. Elégedett. Nyögök, ez már a végjáték. Papírunk van róla, hogy nemférjem a Szupersperma, én pedig meddő. Elnémulok. Most akkor félig tele a pohár?

2018. szeptember

Öt napja döglődöm. Számolgatom, hány fájdalmas nap lehet még hátra ebben a ciklusban. Hat? Nyolc? Alig maradt fájdalomcsillapítóm. Valamit enyhít a kínomon, de ahhoz nem elég, hogy tudjak járni. Hogy tudjak dolgozni. Ne adj' isten tornázni. Kirándulni. Táncolni. Kutyát sétáltatni. Biciklizni. Szeretkezni. Élni.

A sárga, kopott nyelű kés a konyhapulton. Arra összpontosítok. Kapargatom, kapargatom.

Németh Manci

Az írás első része ITT olvasható: Havonta két nap garantált pokol – Őszintén az endometriózusról

Kiemelt kép: 123RF