A szerelem olyan, hogy dünnyög a nappaliból, míg én szunyókálok az ágyban.
A szerelem olyan, hogy kávét főz, reggelit csinál, meghallgatja a híreket, morog a rádióra, a szerelem nem tudja, hogy azok ott bent nem is hallják.
A szerelem olyan, hogy amikor behozza az ágyba a kávét, még visszabújik melléd, hanyatt fekszik, belesüpped a matracba a teste, a szerelemnek szép, kontúros teste van, majd megpaskolja a mellkasát felül a vállrész alatt, és jelzi: „feküdj ide le”.
A szerelem olyan, hogy hátulról megölel, az Achillesedbe illeszti a nagy és a második lábujját, úgy kapaszkodik beléd, egész testével rád fonódik teljesen.
A szerelem olyan, mint egy gyerek.
A szerelem olyan, mint egy felnőtt, aztán ötéves, másszor csapzott kamasz, harmadszor komoly, és végtelenül következetes.
A szerelem olyan, mint az ágyban elfogyasztott, meleg pirítós, amin szétolvad a vaj.
A szerelem olyan, mint a morzsa a lepedőn: ha megpróbálod lesöpörni, mert idegesít, akkor is érzed.
A szerelem olyan, hogy szeret a Szecskába járni, lamentálni a sok turista miatt, szunyókálni a meleg gyógyvízben.
A szerelem hazamegy, és kérés nélkül kiteregeti a vizes törölközőt.
A szerelem olyan, mint egy kiázott, termálvízszagú kisnyugdíjas, aki motyogva szunyókál a retró fotelben.
A szerelem nem veszi észre, ha ki van szakadva az oldala.

A szerelemnek mindegy, hogy az én oldalam is rég kiszakadt már, nem zavarják a hegek a testemen és a lelkemen.

A szerelem együtt él velem, önmagával, néha nem tudja, hol fejeződik be, és hol kezdődöm el én.
A szerelem kikövetel magának, a szerelem egyfolytában puszilgat, a szerelem hagyja, hogy megállás nélkül puszilgassam.
A szerelem elviselhetetlen, a szerelem idegesít, a szerelem megértő, kedves és türelmes, a szerelem megdöbbentő a maga módján.
A szerelem magából indul ki, mert másból nem tud. 
A szerelem akkor is szeret, amikor nem mutatod a legszerethetőbb arcodat.
A szerelem olyankor sóhajt egyet.

És sóhajtok én is, mert megtaláltam a szerelmemet.

Szentesi Éva