Dinának lánya van. Dina nem tudja, mennyire hiányozhat valakinek a fia. Az olyan, hogy csíp. Szúr. Nyomogat az érzés. Hogy vajon mikor ér haza? Mit csinál most éppen a távolban? És mellette a rettegős félelem, hogy meg fog-e ölelni magától, amikor hazaér? Meddig fog még megölelni? Mikor múlik el teljesen, hogy puszit ad? Elfogadja ma is, hogy megsimogassam a fejét elalvás előtt? Mikor jön el az a borzasztó sivatag, amikor már nem érinthetem meg, mert nem engedi? Nem tudja Dina, hogy milyen a szaga a fiamnak, a legjobb szag, bár már kicsit zavaró, igazság szerint ismeretlenül büdös néha, majdnem, mint egy férfi, ló meg izzadság, de egy egész picit érezni még a gyerekkor illatát is. Néha még átlengi a bőrét az a finom puhaság. Bele lehetett búgni a hasába. Megpuszilgatni, és akkor kacagott. Felemelni a magasba, visszaengedni, és együtt gurgulázni. Pörögni a szobában, amíg a vállamon tartom. Ott van még az az illat fürdés után. Egyszerűen kapar, ha sokáig nem érzem. 

Az iskolaidőt kibírom, persze, nem is zavar. Egy hétvégét is, az jó. De annál hosszabban?

Nem megyek ki az erkélyre, hogy integessek neki, amikor hazajön, megmondták, hogy ez ciki. Ilyet nem lehet. Megértem. Nem is puszilgatom folyton-folyvást, csak egyszer-egyszer. Nem mondom rá, hogy szép, főleg, hogy nem is az. Nem úgy, mint régen. Van benne valami idegen. Szép, de zavaró. Nem baj egyébként, így is tökéletes. Nem ismételgetem, hogy szeretem, legfeljebb naponta vagy kétnaponta. De az anyja vagyok, miért is kellene kevesebbet tennem? Milyen elvárás már, hogy ne legyek annyira az anyja? Miért mondta ezt nekem Dina, amikor éppen elmerültem volna a fehérbor hatásában, – Irsai Olivér –, nem érdekelt, meg a szomszéd asztalnál ülő társaság andalító röhögésében, röfögés inkább, így utólag, de nem zavart. 

„Ha jót akarsz a gyereknek, azonnal takarodjál fel a Tinderre”, köpte ki hirtelen, pedig előtte még mosolygott a szeme. Aztán csíkká vált. Nyilalltak a szavai. Macskanyívás, éppen mielőtt rájönnél, hogy az állat haldoklik. Irgalmatlan hangja tud lenni egy macskának. Dinának nem volt joga ehhez. Akkor jöttem rá, hogy egyébként is mindig olyanokat mond, amihez nincs joga: hosszú a szoknyám, nem mondok nemet, nem úgy, ahogy szerinte kellene, túl kék a telefonom, szedhetnék kollagént, vagy magnéziumot, vagy cinket, vagy mindhármat… Most meg ez.  

 

Pedig előtte vihogtam, az Irsai tette, az enyhülő nyomás a mellkasomon meg Dina történetei az elvált férfiakról, akiket megismert. Mióta egyedülálló az apuka, nem hord inget, mert azt vasalni kell, haha. A konyha sarkába beragadt az olaj, ársapkás napraforgó, abba meg a pormacska. Egymásba. Nem jutott eszébe kitakarítani. Szegény. Mocsokban él. Jobb, mint egy rettenetes feleséggel. Borzasztóak a nők, borzasztóak tudnak lenni. Haha. Az exfeleségek. Jobb náluk az olívás pormacska.

Ennél viccesebbek szoktunk lenni, de nem tűnt föl annyira. Négy deci után elmegy ez is. Erre meg előjön a Tinderrel. 

Elcsendesedtem.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

„Bazdmeg, Dina, hagyjál már”, suttogtam. „Ez van, ennyit tudok. Már te is ezzel szívatsz?”

Erre megrántotta a vállát. Érzéketlen rohadék.

„Akkor vegyünk neked az IKEAban egy plüssmedvét. Meghívlak.” Anyám hangja nem volt még soha ilyen bántó staccató, pedig hallottam már egyet-mást. „Csak ne a Barnust nyüsztesd már állandóan. Tizenhárom éves!”

Nyüsztetem. Hogy én nyüsztetem. A fiamat. Tessék? Mármint reggelit készítek neki. Tojásosat. Tízórait. Sonkásat. Vacsorát. Ruhát veszek. Az ágyra teszem, hogy megtalálja. Érdeklődöm a napjáról. Ez baj? 

„Én gondoskodom róla, nem nyüsztetem, leszállnál rólam?”

Dina fintorgott. A szája ívéből rájöttem, hogy semmi kedvesség nincs benne. Az égvilágon semmi. Most láttam meg az igazi arcát. Ha az embernek kifogása van a barátjával szemben, azt kedvesen mondja meg és becsomagolja. Szerintem. Nem szembeköpi vele, mint egy aljas alpaka. Nem jön az IKEAval, és nem fintorog. Megvizsgáltam a vonásait, és láttam, hogy az orrától a szájáig olyan mély ránc húzódik, hogy ettől inkább ötvenesnek látszódik, mint negyvenesnek. Arra gondoltam, hogy akkor ezt most szóvá teszem. 

„Puszilgatod, mint egy ötévest. Nem látod, hogy más nőre vágyik, mint az anyja? Össze kell szedned valakit, akit puszilgathatsz helyette.”

Ribanc. Nagyon is látszik, hogy lánya van. Nem érti, hogy is érthetné? Az ember fiából nincs másolat. Nincs olyan, hogy „helyette”. Nemhogy egy plüssmedve (haha – a mai legrosszabb vicc), de férfi sem. Milyen férfi már? A muffint extra csokival nem csinálhatom másnak, mert más nem extra csokival szereti és kicsit kevesebb vajjal. Az ágyneműt nem takarhatom le két puha pléddel – a narancssárgával és a pálmafással –, mert más nem kér plédet. A reggeli ébresztőt nem állíthatom be a King of the Jungle-re , mert más nem erre akar ébredni. Vagy találhatok olyat, aki igen? Állítólag egyes személyek ágyba hozzák a kávét. Ilyet is hallottam. Ebben nem hiszek. 

De Dinát nem lehetett leállítani. Már arról magyarázott, hogy egy férfi jó is lehet. Elhihetném végre. Kávé, mosógépcsere, szex, csak hogy néhány dolgot említsen. Felvontam a szemöldököm. Enyhe kétségek. Azt is hozzátette, hogy értsem már meg, a Barnus el fog menni, és akkor nem marad semmi, olyan kibaszott egyedül leszek, mint az izé… az ujjam, és az öt ujja közül megpróbálta az egyiket felmutatni, mintha egy ujj ne lenne mindig négy másikkal együtt. 

Bullshit. Ittam inkább még két deci Irsait. Sok. A hideg poháron gyöngyözőn futottak le a cseppek. 

Mosógép, szex, aha. 

Barnus apjára gondoltam. Tizennégy éve szedtem össze – nem a Tinderen.

Tizenkét éve mondta azt, hogy velem nem lehet együtt élni, mert kibírhatatlan vagyok. Én, a szoptatás, a játszótér, a babakaki, a popsikrém. Ezeket említette. Nem tudtam föltölteni az életét örömmel, semmiféle inspirációt nem jelentettem. Ha jól emlékszem.

Panni meg igen, Panni kivezette abból a sűrű mélységből, ami én voltam állítólag. Meg a közös életünk. Azóta is vezetik egymást. Szegényeknek eddig nem lett gyerekük. Kár, mert mindenki jobban járna.  

 

Dina már nem figyelt rám. Szavakat mondott. Félmondatokat. Ilyet nem lehet csinálni. Felelőtlenség. Önzés. Egoizmus. Nézzek magamra. Végül belegabalyodott a nyelve. Pedig egy faszt. Nem nézek magamra, erre gondoltam. Nézzen magára ő. Ötvenes. Csotrogány. Hehe. Nem hallottam már, mit mond, csak az érdekelt, igyak most vagy hányjak? Újabb kört kértem. Úgy tettem, mintha figyelném, mit hadovál. Lényegtelen. Kihozták a hetedik decit. 

Aztán mielőtt forogni kezdett a világ, rájöttem, hogy a randa barátnőmnek igaza van. El kell engednem… mindent el kell engednem, mert izé… az élet, nem lányregény, mező, Buddha, ítélet, halál, bukás, veszteség, veszteség, veszteség, alázat, bigyó, dolog, fasztudja. Felálltam. Dina abbahagyta egy szó közepén, kimeredt a szeme, láttam, hogy egyébként sem bírja tovább. Szinte öklendezett. Zöld lett arca. 

Di-na, szótagoltam. Nem vagy a barátnőm, tiszta szar vagy. 

Két nagy levegőt vettem aztán. 

Most elmegyek hányni, viszont. Így folytattam.

Megtorpantam ismét. Levegő.

És oké.

Szünet.

Meggyőztél… Holnap – ha fölkelünk – elvihetsz az IKEAba. 

És még bennem volt, hogy beszólok a külsejére, te ötvenes alpaka – de sajnos nem ment. Éreztem, hogy így sem érem el a vécét. Túl késő, egyszerűen túl sokáig tartottam magamban mindent. Rohantam már, fogtam a kilincset, de tudtam, hogy elszámítottam magamat rendesen. Ezt egyszerűen már nem lehet visszafordítani.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ipolonina

Bendl Vera