–

Nem most voltam először pszichiáternél. Már egy ideje kezelnek depresszióval, szorongásokkal. A mostani pszichiáterem a hatodik, aki megpróbált segíteni. Két és fél éve járok hozzá, kábé két éve szedek antidepresszánst, hogy képes legyek legyőzni a szorongásaimat és a meglepetésszerűen megjelenő depressziós fázisaimat. Próbáltam egyedül. Nem ment. Gyógyszerellenes voltam. Mondtam is:

„nem érzem magam betegnek, nem akarok gyógyszert szedni”.

De kellett. Én is beláttam.

Kétévnyi terápia, önismereti csoportokba való járkálás, önfejlesztő könyvek ezreinek tanulmányozása, egy válás, és az elég rossz családi kapcsolataim rendbetétele után úgy gondoltam, hogy most akkor végre rendben vagyok. Kész. Vége. Ennyi. Jól vagyok. Kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Rendben volt az életem, a melóm, a párkapcsolatom, bírtam a barátaimat, szerettem az otthonomat.

Minden frankó volt, leszámítva egy furcsa érzést. Egyfajta sejtés volt ez. Magam sem tudtam pontosan, hogy mi ez, csak éreztem, hogy vannak férfiak, akik végtelen undort váltanak ki belőlem. Főleg, ha részegek vagy ha erőszakosak. Voltak férfiak, akik elmentek mellettem az utcán, engem meg kirázott a hideg, és azonnal hányingerem lett. Fura és nagyon erős sejtés lett úrrá rajtam. Éreztem, hogy ha rágondolok, akkor rosszul érzem magam: fájt itt-ott, hányingerem lett, kirázott a hideg. Undort éreztem.

Tudtam, hogy kikre emlékeztetnek ezek a férfiak, csak arra nem jöttem rá először, hogy miért. Tudtam, hogy a nagybátyám, apám idősebb, butább, iszákosabb testvére jut eszembe róluk.

De miért jut eszembe mostanában ilyen gyakran, mikor már ezer éve nem is gondoltam rá? Éreztem, hogy van valami fura közös titkunk, ugyanakkor azt is éreztem, hogy ez nem valami szép titok. És hiába éreztem úgy, igazán mégsem tudtam. Csak valamit sejtettem.

Ezekkel az érzésekkel és sejtésekkel mentem el legutóbb a pszichiáteremhez, miszerint „minden a legnagyobb rendben, de néhány hónapja jött ez a furcsa érzés, és valahogy túl sokszor jutott eszembe a nagybátyám mostanában”. Elkezdtük vizsgálni ezt az érzést, majd előkerült a tudatalattim legmélyéről néhány olyan kép, mozdulat, helyzet és esemény, amire ha most, ebben a percben rágondolok, elfog a tömény hányinger. A tömény, masszív, durva undor.

A nagybátyám molesztált engem, amikor tíz-tizenkét éves kislány voltam.

Fogdosott. Simogatott. Simogatta a puncimat is. Erőszakoskodott velem. Olyat tett velem, ami nekem nem esett jól.

És én nem tehettem semmit ellene.

Hiába mondtam, hogy „neeee, hagyd mááááár”, ő csak röhögött. Vigyorgott. Talán ez ráadásul még be is jött neki, nem tudom.

Amikor kisgyerekként ezt elmondtam anyukámnak, leszidott, hogy „mit képzelek én, hogyan beszélhetek így egy felnőttről, biztos csak félreértettem az egészet”. Szóval még én lettem lebaszva. És hát, mit tudtam én tizenévesen, hogy mi ez. Tényleg azt hittem, hogy velem van a baj.

De most már tudom, hogy nem volt velem semmiféle gond. A nagybátyám egyszerűen egy gusztustalan alak volt, aminek a tényével a családomból senki sem volt hajlandó foglalkozni. 

Nehogy már széthulljon a látszat idill. Helyette hagyták, hogy széthulljak én.

Huszonnégy évesen vesztettem el a szüzességemet. A mai napig is nagyon nehezen bízom meg a férfiakban, és még nehezebben építek ki intim kapcsolatot. Félek a férfiaktól, mert az a meggyőződésem, hogy bántanak. Egyszer már elváltam. Szóval az „én és a férfiak” sosem volt igazi sikertörténet.

Túlsúlyos voltam tinédzser korom óta, és a nagybátyám addigra valahogy elunta a molesztálásomat. Rájöttem, hogy ez is csak egy csodás védőréteg volt, hogy még nehezebben legyek megközelíthető, emiatt soha nem hordtam nőies ruhákat sem, nehogy véletlenül egy férfi is észrevegyen, nehogy közeledjen felém.

Harminc évig a tudatalattimban, mélyen – nagyon-nagyon mélyen – elfojtva hevertek ezek az események, és ugyan én nem voltam képes arra, hogy feldolgozzam vagy foglalkozzam velük, de attól még ezek az élmények ott voltak/vannak bennem, és kegyetlenül hatással vannak az életemre.

Azt mondja a pszichiáterem, hogy most érett meg a személyiségem arra, hogy képes legyen egy ilyen mértékű traumával szembenézni.

Csak tudnám, hogyan.

A nagybátyám jó ideje halott már. Csúnya halált halt, és sokat szenvedett. Arra sem emlékszem, hogy elmentem-e a temetésére, de én nem tudok már vele erről az egészről beszélni, és nem tudom neki elmondani, hogy mekkora féreg, és mennyire tönkretette az életem egy jelentős részét. Persze, ha elmondhatnám neki, talán nem is értené. Valószínűleg csak röhögne, pont úgy, mint amikor fogdosott. 

Most annyit tehetek, hogy beszélek róla, megírom, mert szeretném, hogy ne legyen több olyan lány, akinek nem hisznek, amikor azt mondja, hogy valaki úgy nyúlt hozzá, ahogy az neki nem volt jó. Figyelj a gyerekedre, hallgasd meg, segíts neki, ne hagyd magára. Ne hagyd, hogy esetleg harminc évig mérgezze az életét egy ehhez hasonlóan kimondhatatlan gonosz titok, amit nem képes felfogni sem a történés pillanatában.

Ha már összeszedte a bátorságát, hogy erről beszéljen, akkor higgy neki!

Soha ne hagyd egyedül azt, aki segítséget kér!

Főleg ne egy tizenéves kislányt...

Kati

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock