Amber Hagermannak hívták. Kilencéves volt, amikor 1996-ban elrabolták a texasi Arlingtonban. A szomszéd látta, hogy mi történt, rögtön szólt a családnak és a rendőröknek, akik azonnal elkezdték a keresést. Négy nappal később, az erdő szélén sajnos már csak a holttestét találták meg a környékbeli kutyások. A kislány elrablóját sosem fogták el, a gyilkosság mind a mai napig megoldatlan rejtély maradt.

Amber neve azonban fennmaradt, ügye sokáig foglalkoztatta az amerikai közvéleményt, és a szakemberek végül (két évvel Amber halála után) útjára indították az AMBER Alert-rendszert, ami az elrabolt gyerekek felkutatásának legelterjedtebb módszere ma a világon, és abból az elvből indul ki, hogy az elrablást követő 24–48 óra kiemelkedő fontosságú, így ekkor a legnagyobb az esély a megtalálásra.

Az AMBER-rendszert csak akkor lehet mozgásba lendíteni, ha az elrabolt áldozat gyerek, feltehető, hogy élete, egészsége komoly veszélynek van kitéve, és a rendőrség biztos benne, hogy rablás történt.

Ezen kívül az is szükséges, hogy a gyerekről, az elrablóról, illetve a rabláshoz használt járműről legyen információja a hatóságoknak.

Ha mind a három feltétel adott, és az AMBER-rendszerben kiadnak egy riasztást, akkor gyakorlatilag azonnal az összes helyi- és országos rádióállomás, televízió-csatornák (az időjárási-csatornáktól az internetes tévéken át a kábelszolgáltatókig), de az autópályák hatalmas kijelzői, a fényreklámok, az adott régió Google-keresője, a Bing és a Facebook is azonnal kiteszi azokat az információkat, melyeket a rendőrség az elrablásról tud. Bármilyen program fut is a tévében, megszakítják, és beolvassák a közleményt, illetve a képernyő alsó részén fut az információ. Az AMBER- rendszerben 2005 óta SMS üzenetekkel is kommunikálnak a hatóságok (a szolgáltatók ingyenesen elküldik előfizetőiknek azokat az adatokat, melyeket a rendőrség a többi felületen is megosztott).

Ennek az azonnali, teljes körű riasztásnak hála, az elrabolt gyerek felkutatása gyakorlatilag közüggyé válik. Arról nem is beszélve, hogy így több száz gyereket sikerült még időben megtalálni.

Gyerekrablásoknál szinte azonnal és zsigerileg egy rossz arcú, rosszakaratú idegenre gondolunk, azonban tudni kell, hogy az esetek többségében nem idegen, hanem egy családtag (rendszerint az egyik szülő) viszi, rabolja el a gyereket. És vannak olyan ügyek is, melyekben a gyerek eltűnése ki sem derül az első 24–48 órában. Vagy mert „nem hiányzik senkinek”, esetleg nem veszik komolyan az eltűnését. Néha a gyerek olyan helyzetben van (például éppen kirándul), hogy a család azt gondolja, minden rendben.

konyv-varga-balint

A probléma komoly, mégis keveset beszélünk róla. Kevés jó magyar nyelvű mű született erről a témáról, ezért is nagy öröm Varga Bálint: Váltságdíj nélkül című könyve. Ami ugyan (elvben) egy ifjúsági könyv (bőven túlkoros vagyok a célcsoporthoz képest), mégis az élethelyzetek, a bajba került négy kamasz küzdelme és menekülése az emberrablók elől, bennem is sok mindent megmozgatott.

A komoly téma ellenére a könyv egyáltalán nem félelmetes vagy elrettentő. Inkább okosan és viccesen ír arról a képtelen helyzetről, amikor valaki egyszer csak arra ébred, hogy nem tudja, hol van, és ki, miért vitte őt el. A gyerekek elképesztő talpraesettséggel oldják meg saját elrablásuk történetét, miközben saját magukhoz (és egymáshoz is) közelebb kerülnek. Abban csak bízni tudunk, hogy végül mindez a saját szüleikhez, családjukhoz is közelebb viszi őket (talán egy második kötetben).

Az elrablástól való félelem meglehetősen ősi szorongás a gyerekekben. Sok család életében van olyan mitikus alak (például a zsákos bácsi), aki elviszi a „rossz" gyerekeket

(és akkor most itt nem mennék bele ennek a riogatásnak sem az elemzésébe, sem a minősítésébe). Ezért is nagyon jó, ha nemcsak a népmesék tökéletesre csiszolt mondataiban találkozik a gyerek az elrablás félelmével, majd feloldásával, de kamaszként, olvasás közben is.

dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Bruce Stanfield