–

Csülköt készítek pékné módra.

„Az én Babóm egy főnyeremény!” – közben szinte hallom a hátam mögül. Akkor is ezt mondtad, azon az utolsó délutánon a hegyen, amikor a barátaiddal ünnepeltük a kifestett pincét, a fiatalságot és a nyarat. Akkor egyszerre három edény rotyogott az ócska, piros tűzhelyen. Halászlé a fiúknak, borsóleves a lányoknak, és egy hatalmas adag paprikás csirke. Magasba emeltem a nokedlitésztától ragadós kezem, amikor megitattál rozéfröccsel.

„Ki ne száradjon a szakács, mind éhen veszünk” – kiáltottad, mire kitört körben a nevetés.

Én is veletek kacagtam, három ausztriai szakács volt a társaságban, mégis rám bíztátok a vacsorát. Szabadságon voltatok, én pedig imádtam etetni az embereket, meg azt is szerettem, ahogy a profik szeme elkerekedett, amikor megkóstolták a főztömet.

Ragyogó szépségű, hazug napok voltak. Téged kint várt a párod az osztrák albérletben, nekem kevés voltál, amolyan használati fiú, mondtam a lányoknak a cégnél, és ők csodáltak engem, a szabad szinglit, aki megütötte a főnyereményt: „kötöttség nélküli kapcsolat, szakács a srác, biztos milyen jókat főz neked, persze, egy szál kötényben, ne viccelj, de jó is lehet.”

Közben szépen lassan visszaloptad a mosolyt az arcomra. Tiramisu ebédszünetben a parkban, paradicsomszósz sárga szalaggal a recepción, chaten röpködő kedvességek, mégsem tudtam beléd szeretni. Művészi magasságokban szálltam, cikket írtam, fotóztam, színházba jártam, te meg a haverokkal söröztél és horgászni jártál.

Aztán elmúltunk. Nekem lett egy párom, neked még mindig ott volt ő Ausztriában, néha-néha „összecsörögtünk”, éltünk külön, lelkiismeret-furdalás nélkül, tudva, hogy ott lesz a másik a rossz időkben.

Aztán hazajöttél. Csengettek, és én lisztes nadrágban mentem kinyitni az ajtót. Nevetve forgattál meg: „Itt az én Babóm, mi van veled?” „Semmi.” „Menjünk be a konyhába, hoztam én is valamit!”

Mire észbe kaptam, már együtt ettük a spenótos csirketekercset az asztalnál, és a kefires süti illata betöltötte a lakást. Hiányzott a nevetésed, az egyszerűséged. Sosem vártad, hogy megváltsam a világot, hogy művész legyek, tökéletes hercegnő vagy pedáns háziasszony. Jó volt újra látni téged, a védőhálómat a világ végéről.

Találkát beszéltünk meg másnapra, szokásosan ebédszünet, park, közös ebéd. Mondták a srácok, hogy gyűrűt vettél aznap délután. Gondoltam, majd, ha leülünk beszélgetni, elmeséled, hogy elveszed a barátnődet, hiszen hat év együttélés után egyértelműnek vettük, hogy viszed a gyűrűt Ausztriába. Örültem, hogy végül sínen vagy te is. Fánkot hoztál, étcsokis narancslekvárosat, tudtad, hogy a csokiban sznob vagyok, és a doboznyi édesség közepén csillogott a gyűrű.

Először nem értettem. Aztán megijedtem, végül otthagytalak a parkban a padon a nagy halom fánkkal együtt.

Visszamentél te is, a biztosba, a békébe, a tűzhely mellé.

Évek múltak el, míg pár napja megcsörrent a telefonomon a Three little birds, amit még te állítottál be, hogy legalább amikor hívsz, akkor hallgassak jó zenét. Ijedtemben elvágtam a kezem, és mélyvörös vércseppek keveredtek a céklakockák közé.

Holnap újra találkozunk. Még nem tudok semmit, nem tudom, mit várjak, nem tudom, mit gondoljak, és csak két dologban vagyok biztos. Nagyon jó volt újra hallani a hangod annyi év után.

Egy másik hang tud csak kiragadni hirtelen: lejárt a sütőn az időzítő. A csülök tökéletes, pont, ahogy szereted. Majd elmosolyodsz: „Babóm, te vagy a főnyeremény!” mondod, és szorosan megölelsz.

Pont, ahogy szeretem.

Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/vadimguzhva