Lassan tekerem a biciklimet az éjszakában. A számból izzó cigaretta lóg. A hűvösben a füst lassan hömpölyög. Rossz szokás. Lassan egy éve dohányzom. A sarkunkra érve viszont a dohányfüst is a torkomon akad. Apró játékbaba ül a jelzőtáblán, szeme kinyomva, haja levágva, meztelen. Farkasszemet nézek a megviselt játékbabával, és a gyomromig hatol a tudat, hogy az övé. Ezek szerint még nincs vége. Már egy éve tart – gondolom –, és közben nagyot szívok a cigarettából. Egy pillanatra eszembe jut, hogy felmászom a babáért, de tovább megyek, mintha ott se lenne. Pont úgy csinálok, mint mindenki más körülöttem. Úgy csinálok, mintha ott se lenne. Mintha nem lenne mindenhol, a sarkon, a sötét utca végén, a munkahelyem előtt, a hátam mögött, a nyomomban. Úgy csinálok, mintha nem félnék az utcán egyedül, mintha nem rettegnék egy rendezvényen, hogy előkerül. Úgy csinálok, mintha nem remegnék az udvarunkon, és le merném venni a szemem a kerítésről, ahonnan nemrég egy nehéz tárgy repült mellém... éppen csak mellém.

Rettegek, de nem mutatom. A házunkat csak felülről közelítem meg, a másik bejárat felé már nem is megyek. Ott kevesebben járnak, és amúgy is ott lakik. Száz méter választ el minket. Majdnem a szomszédom a pszichopata, akit egykoron talán szerettem. Évekig hunytam szemet a tények felett: iszik, 14 éves koráig az anyjával fürdött, komplexusok, függés, beteges ragaszkodás, zéró munkaviszony. Három éven át voltam anyja helyett anyja. Akit néha megdugott, ha kedve tartotta. Nem számított, akarom-e, nem számított, jó-e nekem. Pár perc alatt lerendezte, aztán eldőlt és aludt. Én meg elhittem, hogy ez így van jól. Mindig mást akart, de sosem kérdezte, hogy volna jó nekem. Én meg azt hittem, ez így van jól. Mert ő volt az első. Jól emlékszem arra a napra is. Két napig véreztem, mert el akartam hinni neki, hogy egy gyors döfés, és vége. Volt szűz lány, nincs szűz lány. Ebben igaza volt, de már tudom, hogy porig alázta bennem a nőt. Saját magam előtt is védelmeztem őt. El akartam hinni, hogy nem ilyen, hogy nem csak eszköz vagyok. Az idő telt. Otthagytam az egyetemet, beteg lettem. A nő lett beteg bennem. A testem azon része, amit megaláztam a kiszolgáltatottsággal.

Egy napon rágyújtottam, mert gyűlölte a cigarettát. Abban bíztam, hogy megver, és végre lesz erőm elhagyni őt.

Fizikailag nem bántott, viszont rommá verte a lelkemet a szavaival.

Én pedig egy kósza erőfoszlányba kapaszkodva kimondtam, hogy vége. Ahogy kilépett a kapumon, összeomlottam. Fulladásig zokogtam. Azt éreztem, hogy végre felszabadult a lelkem. Azon a napon azt hittem, vége, de a java még hátra volt. Talán hátra van. A repülő tárgyakon túl, felgyújtott személyes holmik, nyilvános megalázás, megfenyegetés, motorral való részeges üldözés, zaklatás várt. Máskor gumifüst vagy szerenád az ablakom alatt. Soha nem kaptam semmit tőle, de a szakítás után egy hatalmas orchideával lepett meg. Mellé pedig egy mondat: „szívesen megbaszlak, ha nincs kivel megdugatnod magad”. Volt, hogy egy rendezvényen, miután elaludtam, a sátramba mászott, és elhitette másokkal, hogy megkapott, hogy még mindig az övé vagyok. Később telefonon zaklatott. Ezek után számot váltottam. 

A családom szerint túlreagálom az egészet, és egyáltalán ne foglalkozzak vele. A húgom szerint már tovább lépett. Az öccse szerint csak a szája jár. Anyám szerint én nem engedtem el őt. Szerintem meg itt állok a kiszúrt szemű baba mellett, és arra gondolok, amikor azt mondta, hogy: „örökre együtt lennénk, ha mind a ketten meghalnánk”. De ma sem teszek semmit. Nem jelentem fel. Ennek pedig az az oka, hogy a húgom az ő öccsének a menyasszonya. Én pedig itt állok 22 évesen, senki nem hisz nekem... de a nyomomban egy pszichopata.

Szorina