–

Házak, nők, gyerekek

Volt az én lányom már mindenhol apás hétvégén a válás óta. Először mehetett Pest mellé egy szép, nagy szeretői házba, patakkal a kertben, gyerekek közé, ahol végül odáig fajultak a veszekedések, hogy eltiltással, zsarolással és oltári balhéval ért véget a sok játszóterezés és közös élmény. Ez volt az az időszak, amikor a másik nő lánya fontosabb volt a miénknél, amikor a másik nő véleménye fontosabb volt annál, mi jó a miénknek – az anyját is beleértve. Igen, nemcsak megsárgult lapú szerelmes regényekben akarja elorozni a sikertől megrészegült új a régitől a közöst, a férj után a gyereket is. Aztán ismét a vadregényes budapesti utcák következtek, más játszóterekkel, más vallással, sokkal visszafogottabb környezetben. Azóta hálát adok az utóbbi évek nyugalmáért, a gyerek csak az apja lakását látja hétvégente. Egyelőre.

Földön, vízen, levegőben

Utazott is sokat a csemete. Kétévesen már megjárta a Budapest környéki falu és az otthona közti távolságot buszon, vonaton, megint buszon, téli hidegben és nyári forróságban egyaránt. Cucc összepakol, kulacs, alvósnyuszi, pizsama, útravaló, és már ment is, ha kellett, ha nem, szeretett az apjával lenni. Ha tudtam volna, hogy hároméves koráig joga van a saját otthonában fogadni a felmenőjét, akkor ragaszkodom ahhoz, hogy maradjon, de egyrészt nem tudtam, másrészt nem voltam olyan állapotban, hogy a jogaimmal foglalkozzam – a veszteségek letaglóztak. Ezután egy darabig már csak itthonról Budapestig, utána Pesten belül kellett utazni egy órát, hogy célhoz érjen, olykor este kilenckor, fáradtan, félig alva. Vihettem volna én is – mondják sokan, talán ha több bennem a véranya-gén, meg is tettem volna, csak azért, hogy biztonságban tudjam az én kis drágámat. De ki ne bízna meg a gyereke apjában? Nem arra van? Nem lehet olyan hétvégém, amikor végre én is lazulhatok kicsit a gyerek távollétében?

És most kivel vitatkozom, magammal, másokkal, a volt férjemmel, az exekkel? Nem tudom.

Kézfogások

Valahogy nem voltam féltékeny, nem gyűlöltem egyik nőt sem – már azt a hármat, akikkel találkoztam is. Helybe jöttek, és jó sok bátorság kellhetett hozzá. Az első ideges is volt, pedig ő kaparintotta meg a kívánatosnak tűnő csomagot, vitte a pasit, annak minden pénzét, erejét, idegszálát. Ő tette a virágot a haldokló házasság sírjára, de nem ő ölte meg. Ezt tudtam már akkor is, így kedves voltam, udvarias és elfogadó. Nem töltöttem egy órát azzal, hogy kiöltözzek, nem szálltam versenybe, beismertem a totális vereséget, szó nélkül tűrtem, hogy az exférjem közölje róla, mennyivel nagyobb a melle, az exanyósom meg arról prédikáljon, mennyivel jobban főz. Nem kellett volna, mert így a sok dicsérettől vérszemet kapott, és vinni akarta a gyereket is. Pedig nem volt sem jobb anya, sem jobb ember nálam – de ezt akkor, a válás utáni vákuumban, két zokogóroham között nem tudtam.

Aztán egy ponton magamhoz tértem, elbődült bennem az anyaoroszlán, de mire leüvöltöttem volna a haját, már ki is szállt a megromlott párkapcsolatból.

A második barátnő óvatos volt, visszahúzódó, kedves, a keze kicsi, de határozott, ritkán láttam, nem folyt be az életünkbe – pedig akkor már lesben álltam, védve magunkat. A harmadikkal már rutinosan fogam kezet, egész meg lehet szokni ezt az egészet, csak a neveket kell megjegyezni. Meg azt, hol a határ a kedvesség és az önvédelem között.

A meglepetés a végére

Nem lehet egy szavam sem, hiszen én is második feleség vagyok-voltam, elkövettem az összes létező hibát, amit lehetett. Csak azóta tudom, milyen fájdalmasan idegesítő lehettem, amióta én is tűröm az új szerelmek hosszú sorát. Nehéz megállni, hogy ne gondoljuk jobb anyának és jobb nőnek magunkat egy első feleség árnyékában. Nehéz megállni, hogy ne gúnyolódjunk és fitogtassuk a hatalmunkat volt feleségként az új barátnők árnyékában. Minden tiszteletem és hálám a volt férjem első feleségének, aki a mi válásunk után odafordult hozzám, és – ismerve minden mélységet és magasságot – segített talpra állni kedvességgel, megértéssel, a saját történetével. Amit én, ugye, csak a másik szemszögből ismertem.

Elvált nők klubját megszégyenítő összefogással és nevetéssel tartjuk azóta is a kapcsolatot, és beszéljük meg az exférjünk viselt dolgait.

Valaki mondja meg

Benne vagyok a kellős közepén egy igazi, nagykönyvekben megírt patchwork-családnak. Egyelőre utolsó volt feleségként (és volt mostohaanyaként) próbálom megjegyezni a volt férjem új barátnőinek  gyerekeinek, volt férjeinek, unokáinak neveit, és saját részen két kapcsolatot felmutatva azon gondolkozom,

lassan egy szép Excel-táblázatban kéne vezetnünk az eseményeket, hogy legalább valamennyire átlássuk, éppen ki kinek a kije, és miért.

A gyerek, mármint az enyém és a volt férjemé – mondom én, táblázat kéne ide – egyelőre jól viseli a forgalmat, ami körbeveszi, és biztos pontként őrzi anyát, apát, a féltestvéreit – mindenki más csak mellékszereplő. Csak reménykedhetek benne, hogy eme modern, ám cseppet sem ideális helyzetben felnőve annyira egészséges lesz, amennyire csak lehet. De ahogy telnek az évek a válás óta, hiába a valódi, tartós kapcsolatok, az óvatosság, a nevek, az arcok csak gyűlnek, ahogy a gyerek ágyán a plüssállatok, és szeretném, ha valaki megmondaná, hogyan kezeljem azt a lelkiismeret-furdalást, ami akkor tör rám, amikor átgondolom, hány – egyelőre – ismeretlen férfi és nő lép még majd az életünkbe. 

Polgár Lili

Kép: Elvált nők klubja (The First Wives Club, Paramount Pictures, 1996)