-

Az első

Az első arról szól, hogyan mászott rám a nagybátyám a családi karácsony után, tizenhárom éves koromban. De a történet nem itt kezdődik. Hanem ott, hogy gyerekkoromban mennyire rajongtam érte. Megérkezett hozzánk a legváratlanabb időpontokban. Sokat beszélgetett velem, a „nagylánnyal”.

Úgy éreztem, felnőttként, és kiemelten figyel rám. Ha szobafogságban voltam, kimenekített. Ha fagyira vágytam, megkaptam. Akkor is, ha nem lett volna szabad. Ezek voltak a „mi kis titkaink”.

De egy idő után a „nagylány” megszólításnak lett valami furcsa felhangja.

Magam sem tudtam, mi volt vele a gond. Ösztönösen éreztem, hogy valami nincs rendben. Amikor tizenhárom éves lettem, elváltak a szüleim. Az első karácsonyt töltöttük úgy, hogy anya nélkül mentünk. Én egy idő után elfáradtam, és ledőltem a többiektől távol eső szobában. Amikor felébredtem, ott ült a nagybátyám, sörözött és tévézett. Odajött hozzám, beszélgetni akart. Én mondtam, hogy lassan indulunk haza. Akkor adjak búcsúpuszit. Ránéztem, erre lenyomta a nyelvét a torkomon, és visszalökött az ágyra. Szerencsére lépteket hallottunk. Nagyon gyorsan talpra állított, és csak annyit mondott: „Ugye, tudod, mi történik, ha eljár a szád?" Nem kéne, hogy apádat valami baj érje, ugye? Persze akkor nem tudtam, de rengeteget gondolkodtam. Vagy senki sem hinne nekem apámon kívül, vagy vége lenne a családi békének. Megsemmisítő lenne az unokatestvéreimnek, a nagynénémnek. Apám talán neki is esne, és fizikailag ő a gyengébb. Hogy tehetném ezt velük?

A második

A másik történet pedig a szüzességem elvesztése. Szó szerint elvesztése, hiszen nem önként adtam. Tizennyolc éves voltam, és egy gyorsétteremben dolgoztam. Áthelyeztek egy másik, nagyobb forgalmú helyre. Egy kollégámmal azonnal megtaláltam a hangot. Kedvesen flörtöltünk, és már nem éreztem magam annyira egyedül. Egy közeli rokonom akkoriban halt meg. Vele ezt is megbeszélhettem. Miután felmondott, randevúra hívott. A harmadik után megbeszéltük, hogy legközelebb elvisz magához, bemutat a szüleinek. Nem voltak otthon, késtek.

Amíg vártunk, csókolózni kezdtünk, de nem akartam többet. Vártam, hogy annak adjam oda, aki még nem jött el. Talán ez a fiú lesz az. De még nem ismertük egymást eléggé.

Amikor elutasítottam, dühös nevetésben tört ki, és erősen megszorított. Ellöktem magamtól, és az ajtóhoz szaladtam. Be volt zárva, a kulcs sehol. Ott álltam rémülten. Ő pedig nyugodt, kedves hangon kezdett beszélni. Ne játsszam az agyam, jó lesz ez. Könyörögtem neki, kérleltem, de nem érdekelte. A kezét a nyakamra szorította, lefagytam. Mozdulni sem mertem. Miután végzett, lekurvázott, szerinte hiába is tettettem magam szűznek, azt érezte volna. Elengedett azzal a mondattal, hogy neki nem egy ilyen álszent picsa kell. Soha többé nem láttam.

A két történet közös pontjai

Igen, a két eset nagyon hasonlít egymásra, és ma már jobban átlátom, hogyan is gondolkodnak az ilyen emberek. Négy közös pontot látok a két történetemben:

1. Érzelmi válságban voltam én, és a környezetem is. Emiatt kevésbé figyeltek rám a hozzám közelállók.

2. Mindkét emberrel bizalmas kapcsolat alakult ki. Hozzájuk fordultam megértésért, támaszért. Közös titkaink, témáink lettek.

3. Megvárták/előidézték az alkalmat, amikor segítség nélkül egyedül maradtam.

4. Bebiztosították magukat. Elérték, hogy én szégyelljem magam a történtekért. A nagybátyám még plusz terhet, felelősséget is tett rám.

Nem mondom azt, hogy nincsenek olyanok, akik rosszabbul jártak. Tudom, hogy vannak, az én ismerőseim között is akad sajnos ilyen. Azt sem mondom, hogy minden gyerekkel ez történik... vagy a szülőknek mindenkire úgy kell nézniük, mint lehetséges támadóra.

De amit legtöbbször tanítanak a fiataloknak, (hogy elég, ha nem rúgnak be, önvédelmi eszközöket tartanak maguknál) nem fedi a teljes valóságot. A támadóknak igen kis százaléka az, aki teljesen idegen. Elsőre nem látszik rajtuk, mire képesek.

Figyeljünk oda a gyerekeinkre, ne hagyjuk őket egyedül, védtelenül. Figyeljük, ha valami/valaki változik körülöttük. Akkor is, ha épp gyászolunk vagy egy családi válságból mászunk ki. Ők ugyanis – bármekkora közhely – köztünk élnek, és ezekre a pillanatokra várnak.

Alexandra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Rasstock