-

Vajon minden védőnő tisztában van vele, hogy mi mindent okozhat a szavaival? Tudatában van annak, hogy amikor a humor köntösébe bújtatva bírál, akkor az anya kompetenciáját kérdőjelezi meg? Tudja-e azt, hogy hány évtized/évszázad kellett, mire a nők el merték hinni, hogy ők maguk, az anyák tudják legjobban, – ösztönből – mi a jó a gyermeküknek? És ezt az ösztönösséget fékezi azzal, ha azt hiszi, ő a mindenható?

Tudom, nem attól leszek/vagyok jó anya, hogy anyatejet kap-e a gyermekem vagy tápszert. Az eszemmel tudom. A szívemben mégis minden alkalommal kést forgatnak, illetve forgat a védőnő, amikor kihangsúlyozza, hogy „de ő tápszeres baba”. Ilyenkor legszívesebben az arcába üvölteném, hogy leszarom a véleményét, mert nem látja, mi van a tápszeres babaság mögött. Nem ismeri a lelki okokat. Nem tudja, mennyit küzdök azért a pár milliliter tejért, amit lefejek nap mint nap. Hogy amikor véletlenül feldől az üveg, és kiborul a fele annak, amit lefejtem, akkor zokogok a konyhában. Mindez azért, mert elhitetik velem, hogy ha nem anyatejes a gyerekem, szaranya vagyok. Az első gyermekem anyatejes volt. Akkor az volt a baja az épp kompetens szakembernek (asszonynak), hogy túl sokat hízik. „Minek tömöm?"

Nem tömtem. Igény szerint etettem. Elhízott? Nem. 15 éves, annyit eszik, mint két felnőtt, és hosszú, nyúlánk, vékony gyerek. Pedig ő is hurkás baba volt.

Mostanában közölte velem a jelenlegi szakember (asszony), hogy a lányom nem papírforma szerint fejlődik. Nem, nincs elmaradva, nem erről van szó. Sőt! Túl nagy a korához képest. A 60 centi még valahogy belefér a három hónapos korba, na, de a 6,9 kg az már sok! Ja, hogy a gyerekorvos nem mondta még, hogy ez nem jó? Bezzeg a másik orvos már mondta volna, hogy adjak neki kevesebbet enni (???). Amikor azt mondtam, hogy a fiam is így nézett ki, sőt, még hurkásabb volt, azt a választ kaptam: „de ő tápszeres baba”. Azt már meg sem hallotta, hogy a tápszeres doboz oldalán szereplő mennyiségnek (5 x 180 ml) a lányom csak a kétharmadát eszi meg egy nap. Hogy nem ötször, hanem nyolcszor eszik olykor, de nem 180-akat, csak 90-et vagy maximum 120-at. Mindezt a szuperokos táblázata alapján állapította meg, ami kizárólag a kort veszi figyelembe, de nem számítja bele a születési súlyt, ami pedig eléggé mérvadó alapadat.

Az, hogy a lányom értelmes, kommunikatív, kiegyensúlyozott, beszédes, mosolygós baba, az nem fontos. Túl nagy. Majd duci marad. Mert a táblázata azt mondta. Ez a fontos.

Az, hogy hátról oldalra fordul, és dumál a kiságyban a játéknak, nem fontos, pedig ezt ennyi idősen még nem kellene tudnia. De azért próbáljam rávenni „csalogatással", hogy oldalra forduljon. Akkor most mi van?? Forduljon vagy ne?

Az, hogy a textilpelenkát megfogja, és az arca elé emeli, nézegeti és dumál neki, szintén nem fontos, de kipróbáltam-e már, hogy megfogja és megtartja-e a csörgőt? Nem b+, nem próbáltam. Mert rohadtul nem tartottam fontosnak, hogy csörgőt adjak a kezébe.

Azt tartom fontosnak, hogy amikor ébren van, vele foglalkozzam, hogy beszélgessek vele, hogy olvassak neki, hogy nevessünk, játsszunk bármit, ami ennyi idősen tetszik neki. Hogy legyen sok bőrkontaktus, hogy érezzen, hogy tudja: minden pillanatban ott vagyok neki.

Sorolhatnám, de nem látom értelmét. Egy dolgot szeretnék tudni. Ha engem, akinek szilárd meggyőződése, hogy jól neveli a gyerekeit, aki bízik magában, akinek van tükre, van visszajelzése, meg tud ingatni a hitemben egy védőnő, akkor

mit él át egy olyan anya, aki, mondjuk, először szült? Akinek nincs támasza, nincs tapasztalata, nincs önbizalma? Neki ki segít? Neki ki mondja azt, hogy ne aggódj, jó anya vagy!

Kihez fordulhat tanácsért? Ki áll mellette, és ki erősíti meg abban, hogy bíznia kell önmagában, az ösztöneiben?

Mert ez épp a védőnő feladata lenne. Azé a védőnőé, aki inkább kioktat, megkérdőjelez, bírál, elbizonytalanít.

A választott orvosunkról az első öt percben kiderült, miért is hozzá vittem a kisebbiket. Ez a két mondat hagyta el a száját: „Tudja, az utóbbi években rájöttünk, mi okosok, hogy a csecsemők nem olvassák a könyveket, amit írnak róluk, így mindegyik másképpen fejlődik, a maga ütemében. Nincs egyetlen séma, amit rájuk lehetne húzni.” Komolyan mondom, ezt a két mondatot oktatni kellene.

Szóval, kedves védőnők, akik ne adj' isten magatokra ismertek, és talán egy pillanatra el is gondolkodtok, annyit szeretnék még mondani nektek:

az anya tudja legjobban, mi kell a gyermekének. A ti szerepetek a támogatás, segítség, megerősítés, nem az elbizonytalanítás.

Elgondolkodtatok már azon, hogy vajon miért nem jelöltek titeket „az év védőnője"-díjra?

Van olyan, akiről példát lehet venni. És most ismét azt kívánom, bárcsak ő lenne mellettem a jelenlegi „körzetes” helyett...

Orsi