Fiatalon mentem férjhez. Mire betöltöttem a huszonötöt, két gyönyörű lányom született. Teltek az évek, tettük a dolgunkat, de valamiért azt  éreztem, hogy ez nem az, amire vágytam. Valami hiányzott. Próbáltam mindent úgy tenni, hogy mindenkinek jó legyen. Házat építettünk, nyaralni mentünk a tengerhez, síelni jártunk télen. És már az elejétől fogva sokat veszekedtünk. De azt hittem, ez így van jól. Mindketten határozottak vagyunk, ez ezzel jár, nem?

Nőttek a lányaim, velük szoros volt a kapcsolatom, illetve csak én hittem azt. Pedig sokat voltunk együtt. Tartottunk anya-lánya napokat, hol az egyikkel, hol a másikkal mentünk ide-oda. A férjemmel viszont már csak lakótársakká váltunk. Ő mindig fáradt volt és kedvetlen, folyton azt hangoztatta, hogy milyen nehéz a munkája. Nem jártunk együtt sehova, nem csináltunk semmit közösen. Ha  mégis indultunk valahová, hamar bepiált, aztán elaludt a kanapén. Én meg sírtam.

„A lányok hamarosan felnőnek, elmennek, és ez lesz az életem. Még negyven sem vagyok!" – gondoltam. Aztán úgy döntöttem, megpróbálom rendbe tenni a házasságunkat, még egyszer, utoljára. Párterápia következett, másfél éven át, háromhetente jártunk a terapeutához. Azt hittem, mindketten akarjuk, de tévedtem. Mindössze két hónapig tartott a jobb időszak, aztán minden kezdődött elölről.

És akkor jött egy ötlet: építkezzünk! Új hely, új élet, hátha majd ez mindent megold. Nos, meg is oldott, persze nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Kiköltöztünk az új házba... és ott termett előttem a Boldogság. Tőlem egy karnyújtásnyira, a szemben lévő házban. Régi ismeretség volt, de csak felületes. Jó szomszédok módjára meghívások ide-oda, egy pár szó hazaérkezéskor a kapuban, és közben olyan vonzalom alakult ki közöttünk, hogy az már szinte fájt. Ez így ment egy évig, aztán egy teljesen banális véletlen folytán megkérdezte: „Nem akarok-e vele találkozni?” És én akartam. Jobban, mint eddig bármit is az életemben.

Találkoztunk, szerelemesek lettünk, újra éreztem, hogy élek, hogy van szívem, van pulzusom.

Ő mosolygott, és  úgy ölelt, ahogy még soha senki, szép volt minden. De nem voltam elég óvatos és otthon feltűnt, hogy folyton pittyeg a Viber. Öt hónap után minden kiderült. Persze állt a bál itt is, ott is, dönteni kellett, hogyan tovább. Döntöttem. Elköltözöm. Nem bírtam tovább ezt a fojtogató zsarnokságot. Volt választásom: maradhatok, de a férjem nem bocsájt meg jó hosszú ideig, és szépen lefekteti a szabályokat, amelyek szerint élnem kell majd. Na, azt már nem! Akkor inkább elmegyek!

És itt jön az én legnagyobb fájdalmam: a lányok maradtak. Haragudtak rám, mert cserben hagytam őket, és sajnálták szegény apjukat. Ennek lassan egy éve. Mi azóta együtt élünk, boldogok vagyunk, viszont a nagylányommal szinte alig, a kicsivel is csak ritkán találkozunk. Nagyon fáj, rettenetesen. Szinte semmi nem maradt abból, amit adtam. Nem várhatom el egy 21 és egy 16 éves gyerektől, hogy átérezze a sorsomat, de talán egyszer majd évekkel később megértik, hogy anyának is jár a boldogság!

Mindezt azért írtam le, mert nagyon sokan élünk így. Nem merünk lépni. Pedig az élet túl rövid ahhoz, hogy unalmas és boldogtalan legyen. A gyerekek pedig csak akkor fogják megérteni, ha már elég tapasztalatot szereztek. Mindenkinek azt kívánom, hogy a találja meg a párját és legyen boldog! Igazán boldog!

Emese

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Diana Taliun