-

Valamelyik nap olvastam egy hölgyről, aki ezt kérdezte: „Hová tűntek a szavak?"

Az volt az érzésem, hogy ez az eltávolodást jelenti két ember közt. Aztán rádöbbentem, hogy lassan az én szavaim is eltűnnek. Van, hogy könnyek csurognak az arcomon, van, amikor a gyomrom rándul görcsbe, de a szavak bent maradnak, mert bent akarom tartani őket. Mert nem hiszem, hogy kíváncsi rá, vagy egyszerűen csak könnyebb, ha nem mondom ki, mert elég fájdalmat okoz az, amit ő mond.

Nem egyszerű a kettőnk kapcsolata, de lehetne akár tündérmese, akár Hollywoodi film is, ám néha nem szeretek szerepelni benne.

Öt éve kezdődött, két ember, két házasság. Egy szerelem. Egy rossz, és egy félig nyitott házasságból egy menekülő... és egy kikacsintgató felnőtt találkozása.

Mindent elsöprő indulás, villámként lecsapó szerelem, viharos gyorsaságú ragaszkodás. Nem változtatnám meg a múltat soha. Volt egy levél, ami megbillentette a lelki egyensúlyomat, ami visszazökkentett oda, ahol lennem kellett volna. Kirántott a félelemből, a csalódottságból, ezerszer elolvastam, azóta is. Azonnal válaszoltam, és percenként lestem, jött-e válasz. Jöttek-mentek az üzenetek. Így telt az első hét, akkor még nem is láttam, csak képen. Igazából nem tudom, külsőleg tetszett-e, de a lelke elvarázsolt. Majd jöttek az üzenetváltások, a telefonok, és nekem egy szabad hétvége. Se gyerek, se férj. Szerda estétől péntek reggelig le se csuktam a laptopot. Két nap alatt majdnem negyven órát beszéltünk. Majd azt mondta: találkozzunk! Mikor? Ma! Most! Rögtön!

260 kilométer és két házasság állt közöttünk.

Délután fél négy körül jött értem Ferihegyre. Olyan természetes volt beszállni az autójába, és puszit adni az ajkaira, mint azóta is minden alkalommal. Hazaértem. Előtte sosem éreztem olyat, hogy otthon vagyok. Menthetetlenül beleszerettem.

Otthon tragédia, reszketés és költözés. Ami addig „csak” rossz volt, az hirtelen fenyegetővé és félelmetessé vált, épp csakhogy vérfürdő nem lett a vége. Három nap alatt pakoltam össze a házasságom előtti életem, és a gyerekem 13 évét, egy nap alatt kerestem albérletet. Szó szerint elmenekültem.

Az első hónap után már a közös jövőnket tervezgettük. Kis ház, nagy kutya, hatalmas kert, tó, hintaágy, terasz.

Teltek a hetek, hónapok, és semmi sem változott. Tombolt kettőnk között a szerelem, kialakult a ragaszkodás, rengeteg beszélgettünk és nevettünk. Mindketten elváltunk, ő is elköltözött otthonról. Voltak küzdelmek, de fogtuk egymás kezét, és vigyáztunk a másik lelkére. 260 kilométer sem kis távolság, ráadásul a harmadik évben külföldre mentem dolgozni. Ő vigyázott az akkor már 17 éves fiamra itthon. És még mindig nem változott semmi, maradtak az éjjeleken át tartó beszélgetések, és szerettem tiszta szívvel. Volt olyan, hogy 1000 kilométert motorozott egy délután alatt csak azért, hogy velem legyen este. Egy egész együtt töltött hetet kaptam tőle, születésnapomra.  Akkor megbeszéltük a kényelmetlen munkahelyi szálláson, hogy hazajövök, és összeköltözünk végre.

Másfél éve együtt vagyunk, és minden, amiről álmodoztunk lassan valóság lesz. A kis ház megvan, a nagy kutya már hat hónapos, a kert széles. Van traktorom a fűnyíráshoz, pedig a kertépítés csak ősszel kezdődik el. A teraszon esténként grillezünk, beszélgetünk, élvezzük a várostól távoli csendet.

A mese viszont csak eddig tart. Mert nem minden nap van happy end.

Néha, amikor valami elromlik, esetleg nem jön össze... vagy csak egyszerűen túl feszült, akkor olyanokat mond, amiktől elfogynak a hozzá intézett szavaim. Amikor csak bántó dolgok jutnak eszembe, amiket nem akarok kimondani. Ezek azok a szavak, amelyek elnémítanak, és helyettük csendben mossák az arcomat a könnyek. Azok a néma szavak, amelyektől inkább késő éjjelig szöszmötöl az ember, csak elaludjon, mire felmegyek.

Nem tűnnek el a szavak? Mert reggel az ő karjaiban szeretek felébredni. Mert munka után vele jó kávézni, és vacsora után vele szeretek beszélgetni. Vele tervezem a további életem. Azokat az álmokat csak vele tudom megvalósítani.

A szavak bent maradnak. Amikor átölel, mert észreveszi, hogy megbántott, akkor sem jönnek elő. Mások lépnek a helyükbe, olyan szavak, amelyek hozzák a mosolyt, a ragaszkodást és a szeretet. Nem kell bocsánatot kérnie. A varázsszó pont elég: szeretlek.

Nem azon rágom magam, hogy mikor mivel bántott... vagy mivel bánthatnám meg én. Sokkal fontosabb, hogy ez, ami most van, ne múljon el. Nélküle sosem lesz olyan gyönyörű a kert. És a csillagok sem úgy ragyognak.

Nélküle nem is lennék kíváncsi erre az egészre.

Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Rynio Productions