Glow
Lagom
Glow
Lagom
„Lehet, hogy engem is kirúgnak?” – Egy állami szférában dolgozó nő vallomása a munkahelyi lojalitásról és a kormányváltásról
Százezrek vannak most hasonló helyzetben, mint olvasónk is, aki eddig az állami szférában végezte lelkiismeretesen a munkáját, miközben kenyéradó gazdáival a legcsekélyebb mértékben sem értett egyet. Természetesen ő is a változásra szavazott, ám most mégis attól fél, hogy akár az állását is elveszítheti. Olvassátok el Anonyma írását.
–
Állami szférában dolgozom, a munkahelyi ranglétra legalsó fokán lévő alkalmazottként, aki karácsonyi ajándék gyanánt „orbánviktortól” és „lázárjanitól” kap jókívánságokat hivatali e-mailen keresztül. Mondanom sem kell, hogy a főnökeim Fidesz-szimpatizáns közép- és felső vezetők.
Nehéz sorsú ügyfelekkel foglalkozom. Nap mint nap olyan helyzetekkel találkozom, ahol számít, hogyan szólok valakihez, mennyi türelmem van, vagy hogy hajlandó vagyok-e egy kicsit többet tenni annál, mint ami „kötelező”. Természetesen „hajlandó vagyok”, és ezért az emberek rendkívül hálásak.
Előfordul, hogy az ebédidőmet is az ügyfelek témához nem illő problémáinak meghallgatásával töltöm.
Szeretem azt, amit csinálok, és hiszek abban, hogy a tisztességes munkának van értelme. Ez még akkor is így van, ha anyagiakban nem igazán mutatkozik meg. Bár most elégedettnek kellene lennem, mert a tavalyi béremeléssel végre „felértünk” egy két műszakban dolgozó pénztáros fizetésének szintjére.
A választások közeledtével egyre intenzívebben követtem a politikai eseményeket
Ahogy naponta hullottak a csontvázak az Orbán-kormány szekrényéből, a fél karomat adtam volna azért, hogy végre megszabaduljunk tőlük. Ugyanakkor a Tisza Párt – Magyar Péter vezetésével – a rendszerváltás ígéretét és egy jobb élet reményét hordozta magában.
Eközben a hivatalban egyre inkább elvárássá vált, hogy ne csak a munkánkat végezzük, hanem bizonyos politikai ügyek mellé is odaálljunk: fideszes rendezvényeken való részvétel a tömeg növelése céljából, aláírások gyűjtése a körzeti fideszes képviselő részére stb.
Kimondatlanul is érezhető volt, mit illik támogatni, mit kell vagy mit nem szabad lájkolni az online térben
Számomra különösen nehéz volt a saját meggyőződésem és az általam erkölcsileg nullának tartott pártot támogató munkaadóim között egyensúlyozni. Felmerült bennem a kérdés, hol van a határ a munka és a lojalitás között? Vajon szabad-e nemet mondani? Kínomban a ChatGPT-t kérdeztem meg: jókat nevettünk a közvetlen kolléganőmmel, amikor kiderült, hogy ő is ugyanezt tette.
Egyszer elmentem egy tiszás rendezvényre, természetesen munkaidőn kívül, magánemberként. Jó érzés volt részese lenni az eseménynek. Nagyon motiváló volt, még ha némi feszültséggel is járt. Közös fotót is sikerült készítenem a körzeti képviselőjelöltünkkel, aminek nagyon örültem. Aztán nem mentem többször. Nem azért, mert nem akartam – épp ellenkezőleg.
Szívből támogattam volna a programjukat, de féltem.
Féltem attól, hogy egy ilyen rendezvényen készült fotón vagy videón felbukkanok. Hogy valaki felismer. Hogy egyszer csak visszajut oda, ahova nem kellene, és hogy ennek következményei lehetnek.
Később a vezetőség már nemcsak a munkával kapcsolatban akart elbeszélgetni velünk, hanem arról is, hogy ki kinek mit mondott, mit adott tovább, és kiben lehet vagy kiben nem lehet megbízni.
A légkör egészen megváltozott: óvatosabbak lettünk, csendesebbek és talán egy kicsit bizalmatlanabbak is egymással. Munka közben is figyeltük a szavainkat, a gesztusainkat, meg kellett gondolnunk, hogy ki előtt sütünk el egy-egy találó poént.
Aztán 3,3 millió értelmes, tiszta szívű magyar embernek köszönhetően, megtörtént a kormányváltás.
A meghatottságtól remegve, de büszkén húztam be az x-et a tiszás tollammal a tiszás képviselőjelöltünkre. A szavazóhelyiségből kijövet azon gondolkoztam, másnap melyik oszlopról szedem majd le a plakátjukat, és viszem haza a történelmi rendszerváltás emlékeként.
A választás másnapján a munkahelyen síri csend fogadott
Amikor elhaladtam a vezetők nyitott ajtajú irodája mellett, legszívesebben odaordítottam volna nekik, hogy: „Áradjon!”. Persze nem mertem, mert nem akartam kihúzni a gyufát.
Most már biztos, hogy a vezetőink távozni kényszerülnek, és ezzel együtt lehet, hogy a hivatal is átalakul, esetleg megszűnik. Nem csak rajtam múlik, mi lesz velem. Vajon maradhatok? Vajon számítani fog az, amit eddig tettem? Volt értelme a rendes, becsületes munkának?
Vagy hiába teszem bele nap mint nap az energiát és az odafigyelést, én is csak „járulékos veszteség” leszek? Emiatt egy kicsit aggódom. De ma sem döntenék másképp. Az ország érdeke felülmúlja az egyéni sorsomat.
Kiemelt kép: Unsplash/Elisa Ventur
Várunk a WMN-Tagságba!
A WMN igazodási pont egy keszekusza világban, és egy lélegzetvételnyi nyugalom a feszültség társadalmában. Reagálunk a társadalomra és a világra, amelyben élünk. Figyelünk a közös ügyeinkre, a közösségi és magánéleti tereinkben zajló, mindannyiunk életét meghatározó folyamatokra és figyelünk rád. Ha szeretnéd, hogy megmaradjunk, és továbbra is létezzünk, támogass minket a tagsággal, és férj hozzá minden tartalmunkhoz!