Bereczki Szilvia: Hadd legyek nemzeti érzelmű liberális! Szerethetem a lattét, az avokádót és a hazámat is?
Székelyföldi kisgyerekként szinte egyszerre tanultam meg beszélni, énekelni és imádkozni. És büszke vagyok rá, hogy kezdetben népdalokból, népmesékből értettem meg a világot. Gyerekkoromban gyakran viseltem székely ruhát, néptáncoltam, énekeltem. Templomba jártam és magyar iskolában tanultam, ahol belénk oltották a székelyföldiségünkkel, erdélyiségünkkel és magyarságunkkal járó hazafiságot. A kisebbségi lét kérdéseivel együtt. Felnőttként mégis szeretem a lattét vagy az avokádót, nem vetem meg azt, aki slim fitet visel, mert elfogadom és tisztelem az egyéniséget. Nem azért, mert az évek folyamán egyszer csak „elromlottam” volna, „libsi söpredékké” alakultam volna, hanem azért, mert hiszem, hogy az ideológiák nem feketék vagy fehérek, ahogyan a magyarok sem lehetnek mind kackiás bajuszú, vitézkalapos emberek. Nem lehetünk nemzeti közhelyek, hiszen sokfélék vagyunk, és éppen ettől igaziak. Csak vegyük már észre, könyörgök! Bereczki Szilvia írása és kifakadása a tusványosi beszéd kapcsán.
–
nemzeti érzelmű ember = hazáját szerető
liberális ember = a személyes szabadságot és a törvény előtti egyenlőséget valló
Még a szótárban sem említik ellentétpárként a kettőt, sőt a nemzeti liberalizmus egy létező politikai irányzat. Akkor mégis hogyan lett annyira kontrasztos a nemzeti érzelműség és a liberalizmus, hogy még a tusványosi beszédben is egymás szitokszavaként emlegették a kettőt?
Az elhangzottak a kritikus jelenlévőt csak abban erősítették meg, hogy
jelenleg nemzeti érzelműnek lenni azt jelenti: mindenki mást elutasítunk és megvetünk, aki egy kicsit is különbözik tőlünk. Adja magát a kérdés, hogy akkor viszont mit jelent radikálisnak lenni.
Egy liberális elveket valló magyar ember nem szeretheti a hazáját? Nem énekelheti a himnuszát? Nem tűzhet a szíve fölé kokárdát? Mert az csak a nemzeti érzelműek kiváltsága? És ha a liberális „slimfit szerkós, latte-avokádós, mindenmentes”, ahogy Orbán Viktor a tusványosi beszédében fogalmazott, akkor mégis milyen egy nemzeti érzelmű magyar ember?
Priccses nadrágot visel? Szalmakalapot? Esetleg zöld kalapot pávatollal? Kackiás, pödört a bajusza? Buggyos ujjú az inge? És díszes a mellénye? Vagy huszárruhát ölt? A magyar zászlót az ablaka előtt lengeti? Lóval közlekedik? Torkaszakadtából ordítja, hogy „vesszen Trianon”, és az avokádótól gyomorgörcsöt kap, a kávét pedig kizárólag tej nélkül issza a kotyogósból? Durva általánosítások, ugye? De a beszéd logikáján elindulva valami ilyesmi lehet az, aki a „másik oldalon” áll.
És ha ilyen a nemzeti érzelmű magyar férfiember, milyen a nemzeti érzelmű magyar asszony? Ha egyáltalán létezik ilyen a politikai palettánkon…
Bizonyára árnyékból támogat, hátországként tart, hétfőn hét inget vasal, annyi gyereket szül, hogy a közössége nagyra becsülje. És teleszüli a Kárpát-medencét, hogy még véletlenül se legyen „kevert fajú” (atyaúristen!) a magyar?
Hát ott tartunk, hogy a külső határozza meg, hogy ki a jó magyar ember?
Mint ahogy a babokat válogattuk annak idején nagynénémmel a kicsi konyhánk viaszkosvászonnal bevont asztalán, úgy közölte Orbán Viktor is a 2024-es tusványosi beszédében többek között azt, hogy milyennek gondolja a liberálisokat. Igaz, ő épp a politikusokról beszélt, mert úgy fogalmazott, „arra kell készülni, hogy a liberális oldal a következő időszakban is a betagozódás pártján áll majd a szuverenitás helyett, ezért a slimfit szerkós, latte-avokádós, mindenmentes öntetszelgő politikusok helyett két lábbal a földön álló, vagány, nemzeti érzelmű, bátor fiatalokra lesz szükség a stratégia végrehajtásához. A toborzást most kell elkezdeni” – de ez a lényegen nem változtat. A liberális az ő szemében ilyen. Nem nemzeti érzelmű. Nem bátor. Nem vagány.
Míg hallgattam, szinte láttam magam előtt az öreg néném görbe ujjait, ahogy a „szép fehér” babszemeket a leveshez sorolja, a csúnyább pöttyösöket a főzelékesek közé száműzi, és a „beteges termést” a piszokkal együtt a tyúkok elé szórja. Mert a józan paraszti ész így kívánja.
De hogy a magyar politika ezen az elven alapszik, az még számomra is meglepő és gyomorforgató volt. Dühöngtem, sírtam, fizikai fájdalmat éreztem ettől a kategorizálástól. Hát ennyi lenne a magyar nemzet?
És ha ennyi, hol van benne a helye egy magamfajtának? Annak, aki népdalokat énekel, ha boldog, és akkor is, ha szomorú. Akinek a lába ritmusra jár, amint meghallja, hogy húzzák a népzenészek, és kedvenc ételei között ott a csirkepaprikás vagy a gulyás. És értékeli a gazdák munkáját, a népi mesterembereket, de bármennyire hagyományos, nemzeti érzelmű, tud kritikusan is gondolkodni.
És látja, hogy a másság, másvalakinek a másmilyensége nem gátolhatja a személyes szabadságot, önkiteljesedést. Mi akkor kik vagyunk? A mindenmentesek?
És álljunk meg egy szóra: az, aki betegségéből vagy ételintoleranciájából, esetleg személyes elhatározásából adódóan nem fogyaszt glutént, laktózt vagy cukrokat, állati eredetű termékeket vagy húst, máris rosszabb politikus, rosszabb szakértő, rosszabb ember, mint az, aki szalonnát és kolbászt eszik reggelire, és a lángost kürtőskaláccsal nyomatja? Tényleg ebben mérik a vagányságunkat?
Egyik oldal, másik oldal. Hát nem egy oldalon állunk?
A vezetőink legnagyobb hibája az, hogy úgy pufogtatnak magyarázat nélküli közhelyeket, hogy abba bele sem gondolnak, mi lehet a következménye. Hogy szétszálazzák, apró részekre hasogatják a nemzetet, miközben akkor, ott, a legkritikusabb helyzetben, amikor egyik a másikkal szembemegy, egyikük sincs jelen.
Amikor megbélyegeznek, leforráznak valakit, aki egy kicsit is különbözik, majd nyilvánosan kiáltják ki egy kisebbség tagjává, ezzel sérthetővé, bánthatóvá teszik. A személyt és a kisebbségét egyaránt.
Mintha felhatalmaznák a többséget, hogy gúnyt űzhet, mert több és jobb.
Eszükbe sem jut, hogy elérkezhet az a borízű pillanat, amikor egy kocsmai társaság tagjai egymásnak rohannak az ideológiai különbözőségek miatt. Baráti társaságok, családok oszolhatnak fel, mert nem sikerül kiegyezni, annyira szélesek a választóvonalak, és annyira tagolt a nemzet. Hát hiányzik nekünk, hogy magyar a magyarnak menjen, amikor mindenhonnan azt hallani, hogy eleve kevesen vagyunk, fogyatkozunk? Hát kell még ezt a keveset is tizedelni?
Hiszem, hogy nemzeti érzelműnek lenni annyit tesz, hogy szeretjük a hazánkat, és kész. A gyökereinkkel, a hagyományainkkal tisztában vagyunk, a nyelvünket, a kultúránkat óvjuk és éljük, de ez nem zárhatja ki azt, hogy másokat beengedjünk az életünkbe. Igenis tanulhatunk idegen nyelveket, élhetünk külföldön, dönthetünk úgy, hogy a szokásrendszerünket megreformáljuk, vagy csak bizonyos elemeket emelünk át belőle, és ehetjük más népek, más világrészek ételeit, szerethetünk azt, akit csak akarunk anélkül, hogy bárkinek is magyarázkodnunk kellene. De az, hogy más nemzeteknél többnek, jobbnak gondoljuk magunkat, vagy urambocsá!, a nemzettársainknál érezzük felsőbbrendűnek magunkat… az nem más, mint pöffeszkedő radikalizmus.
Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van
