–

Még mindig nem állunk készen egy vegyes testsúlyú románc látványára a képernyőn?

Ezt a címet viseli a Forbes oldalán nemrég megjelent cikk, amely Penelope Featherington (Nicola Coughlan alakítja) és Colin Bridgerton (Luke Newton) szerelmi történetét tárgyalja, kiemelve, hogy néhány kommentelő „irreálisnak” bélyegezte a kapcsolatot – csupán a szereplők alkata között lévő eltérés miatt.

A nő testalkatát több médium is meglehetősen bizarr jelzőkkel illette, kezdve a Guardian egyik cikkével, amely „egy kicsit kövérnek és nagyon dögösnek” címkézte, egészen a Spectator kimondottan káros anyagáig, amely tényként állította, hogy Coughlan „nem dögös”, és hogy a „kövér lány, aki elnyeri a herceg szívét” történet ötlete „távolról sem életszerű”.

Én meg ülök a gép előtt, bámulom a monitoromat, és egyszerűen nem hiszem el, hogy 2024-ben még mindig azt feltételezzük, hogy a „dögösségről” alkotott egyéni elképzelés univerzális mérceként kellene funkcionáljon.

És tudjátok, mi a legrosszabb ebben a nézőpontban – eltekintve attól, hogy bárki, aki nem felel meg a hagyományos hollywoodi szépségideálnak, nem tekinthető elég vonzónak ahhoz, hogy főszereplő nőt játsszon? A kettős mérce.

Míg a Forbes-cikk részben árnyalt volt – azt állította, hogy a vékony emberek „mindig olyan embereket kívánnak és szeretnek, akik nagyobbak náluk” –, a címből hiányzott egy lényeges elem. Pontosabb lett volna az a felvetés, hogy még mindig nem állunk készen egy vegyes súlyú románcra a képernyőn, ha a nő plus size. Az eltérő testalkatú párok jelenléte a képernyőn ugyanis messze nem újdonság, különböző méretű emberek gyakorlatilag az emberiség kezdete óta választják egymást partnerül – a képernyőn és a való életben is. És ebben az esetben sem az okoz visszatetszést, hogy a főszereplő párost eltérő testalkatú emberek alkotják, hanem az, hogy egy plus size nő és egy átlagos méretű, izmos férfi van együtt.

Azzal ugyanis senkinek sincs problémája, ha a férfi az, aki nagyobb méretekkel van megáldva

Úgy nőttem fel, hogy számos olyan sorozatot láttam, amelyben a pár tagjai vagy a főszereplők között jelentős „súlykülönbség” volt – jobb kifejezés híján. A jelenség azonban mindig csak a férfiak oldalán mutatkozott meg. Emlékeztek Doug és Carrie Heffernen (Kevin James és Leah Remini) karakterére a Férjek gyöngyében? De mondhatnám Petert és Lois Griffint a Family Guyból, Frédit és Vilmát a Flintstonesból, vagy Marge-ot és Homert a Simpsonsból. És hogy a fiatal Jonah Hill visszautasításba ütközött-e a Superbadben Emma Stone karcsú, szomszéd lány karaktere felé mutatott – sokszor véleményes – közeledései után? Természetesen nem.

A tapasztalat szerint tehát, ha az átlagos testalkatú vagy némileg túlsúlyos férfiak „bombanőkkel” alkotnak párt, az teljesen oké, elfogadott, fel sem kapjuk a fejünket. Míg a fordítottja egyenesen „valószerűtlen”.

Gondoljunk csak a Jason Segel-filmekre, amelyekben nem kell elnyomnunk magunkban a hitetlenkedés legkisebb csíráját sem, hogy elfogadjuk a tényt, miszerint Mila Kunis, Kristen Bell, Cameron Diaz és Katherine Heigl romantikusan egyenrangúak vele, vagy gondoljunk Jack Blackre, akivel Kate Winslet esik szerelembe a Holidayben.

Mindez maximálisan rendben van. Tényleg. Nem kritizálom ezeket a szereposztási döntéseket – miért ne kaphatná meg néha az átlagember a lányt? –, de problémásnak tartom a nyilvánvaló képmutatást, amikor a kocka megfordul. Vegyük például David Nicholls Egy nap című bestsellerének a Netflix által nemrégiben készített remek adaptációját, amelynek főszereplőit, Emmát és Dextert Ambika Mod és Leo Woodall keltette életre.

És ebben az esetben is rengeteget beszéltek arról, hogy a történet nem tűnik „valóságosnak”, hiszen hogyan várhatnák el a nézőktől, hogy elhiggyék, a tökéletes külsejű fiú az okos, de hétköznapi megjelenésű Emmáért rajong?

Pedig – kapaszkodjatok meg! – ez a koncepció az eredeti könyv központi eleme.

A közelmúltig minden plus size nő karakterszínésznek számított

A múltban minden nő, akinek volt néhány kiló feleslege, azonnal karakterszínésznőnek számított, és a szexmentes, kövér, vicces barátnő skatulyájába szorult. Történt mindez annak ellenére, hogy a történelemben és bizonyos kultúrákban minden kétséget kizáróan voltak idők, amikor a plus size volt a női szépség mércéje. 

Kritikus helyzet a magyar vendéglátásban: „A rendszer úgy van kitalálva, hogy nem lehet jól csinálni”

WMN Ügy – 2024. július 20. – TF

Időbe telt nekem is, de ma már testpozitív szemüvegen keresztül látom a világot, és őszintén gondolom, hogy mindenki szép a maga módján, és megérdemli a szeretetet. Ekkora ügyet csinálni egy olyan párból, ahol a nő a plus size, nem a férfi, pedig felesleges és értelmetlen szerintem.

Mert – és tegyük a szívünkre a kezünket – a való életben Nicola Coughlan messze nem kövér, de még ha az lenne is, őt vagy bárki mást a testalkata miatt megszégyeníteni nemcsak nevetséges, de rendkívül aljas is.

A Bridgerton nem dokumentumfilm, hanem egy romantikus regénysorozaton alapuló fikciós mű. A sokszínűség ábrázolása pedig nemcsak üdítő, de fontos pontja is a sorozatnak – annak fényében különösen, hogy még mindig fennakadunk azon, ha az többségi társadalomtól bármilyen tekintetben eltérő emberek szeretik egymást.

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Mózes Zsófi