Bevallom, engem sosem kötöttek le a Disney vagy a Nickelodeon műsorai, mert túlzottan hangosnak, rongyrázónak és semmitmondónak találtam őket (talán nem véletlenül), pedig a kilencvenes évek végén és a kétezres években voltam gyerek, amikor ezek a tévécsatornák nagyban befolyásolták a gyerekek világlátását, szocializációját, viselkedését. 

Ekkoriban a többség még nem ismerte az internetet, és mivel eleve lassacskán szivárgott be az otthonokba, a közösségi médiának pedig nyoma sem volt, a fiatalok egyetlen szórakozási forrásai – a rajzfilmek, ismertterjesztő filmek és mesék mellett – a gyerektévék voltak. Főként a kiskamaszok számára jelentettek sokat, ők ugyanis a lázadásokkal teli korszakukban vágyták azt a szülők nélküli, kacagásokkal és csínytevésekkel tarkított, felhőtlen világot, amit a gyereksztárok teremtettek maguknak például a Sok hűhó, a Drake és Josh show, az iCarly vagy a V, mint Viktória című Nickelodeon-műsorokban. Ezek mind vad és furcsa nézőpontokat vonultattak fel, amelyeket fiatal nézőközönségük viccesnek talált.

De valóban annyira felhőtlen gyerekkor volt a szereplőké, mint ami a képernyőről visszaköszönt? Vagy inkább egy csúnya játszma szereplői voltak, amelyben a felnőttek marionettbábuként használták őket kényük-kedvük szerint?

A Csend a forgatáson című négyrészes HBO Max-sorozat ezt a kérdést feszegeti, miközben olyan meghökkentő tényeket és bűnöket sorakoztat fel, amelyek ismeretében a kilencvenes–kétezres években felnőtt nemzedékek tagjai átértékelik a gyerekkorukat, megkérdőjeleznek mindent, amit addig láttak. A kiábrándító valóságról a tévécsatorna egykori alkalmazottjai és színészei számolnak be, akik fájdalmasan őszintén mesélnek az őket ért abúzusokról, amelyek közt volt szexuális visszaélés, pedofil bűncselekmény is. Szívszorító megéléseik az idősebb generációkat is elgondolkodtatják, hiszen a legtöbb szülő életében legalább egyszer asszisztált a gyereke szórakozásához, elküldte őt esetleg tévét nézni, mit sem sejtve arról, hogy olyan műsorok elé ülteti le, amelyek hozzá hasonló korú gyerekeket szexualizálnak, szexuális jellegű szimbólumokkal és viccekkel szégyenítenek meg. 

Krumplifacsarás, mogyoróvaj és ejakuláció

Talán már akkoriban is akadtak tévénézők, akik feszengtek, amikor a V, mint Viktóriában az akkor 15 éves Ariana Grandét egy pénisz alakú krumpli kifacsarása közben mutatták a képernyőn, vagy meghökkentek, amikor az ágyában fekve próbált egy palackból vizet inni, ami végigfolyt a testén. Hasonló jelenet volt az is, amikor Alexa Nikolas arcába ejakulációra emlékeztető ragacsos folyadékot fröcsköltek. Vagy az, amikor Bryan Hearne testét mogyoróvajjal kenték be, amit kutyák nyalogattak le róla a kamerák előtt. Nem is beszélve arról, amikor Leon Friersonnak egy pénisz alakú barna orrot kellett viselnie, a vállán meg két kiegészítőt, ami férfi nemi szervre emlékeztethette a felnőtt közönséget. Ugyanakkor a sorozatok gyakori eleme volt a gyerekek lábmasszírozgatása, amiben a vezető producer lábfétise mutatkozott meg.

Ezek inkább pornófilmbe illő jelenetek, semmint gyerekműsorokba valók, így adja magát a kérdés, hogy valójában kinek és milyen szándékkal készültek. Mert a gyerekek ezeket az utalásokat nem érthették, a felnőttek viszont annál inkább asszociálgathattak.

Mégis húsz éven át mélységes csend övezte, a forgatásokat és a műsorokat egyaránt körüllengte a feszengő hallgatás: a stáb, a színészek és a színészek szülei nem mertek beszélni. A felszínen annyit követhettünk végig, hogy a valamikori gyereksztárok sorra nyúlnak alkoholhoz vagy egyéb tudatmódosító szerekhez, és a sajtó rendszerint beszámol egyik-másik botrányukról, de mindezt a „sok a pénze”, „túl sok volt neki a hírnév” legyintésekkel nyugtáztuk, mit sem sejtve arról, hogy a többségük milyen súlyos terheket cipelt. 

Érthető, hogy senki nem beszélt, mert a sorozatból kiderül, hogy az alkalmazottak és gyerekszínészek megfélemlítve dolgoztak, szinte naponta volt részük a bántalmazás széles skálájának valamelyik elemében. Dan Schneider, a Nickelodeon vezető producere, hol szavakkal, hol megalázásokkal, hol burkolt fenyegetésekkel vagy ignorálással büntette azokat, akik nem tettek a kedvére, és a kiválasztottak, illetve kitaszítottak listáját egy munkanapon belül többször is módosította, annak függvényében, hogy éppen milyen hangulata volt. 

A gyerekszínészekre vonatkozó törvényeket folyton felrúgta, a szexizmus és nemi megkülönböztetés állandó eszköze volt – a két női író, Jenny Kilgen és Christy Stratton, egyebek mellett arról számolt be, hogy csak azért, mert nők voltak, osztozniuk kellett egyetlen fizetésen, míg a férfiak esetében ez sosem történt meg –, de az is kiderül, hogy Schneider folyamatosan masszíroztatta magát valamelyik alkalmazottjával, vagy pornót mutogatott a gépén, ami napjainkban szinte elképzelhetetlen, de már akkor is megdöbbentő munkahelyi szokásnak minősült.

Az elhallgatott bántalmazás, ami az egekbe röpítette a Nickelodeon hírnevét

Dan Schneider vezető producer bűnlajstroma hosszú, a sorozat első két részében a nézőnek az az érzése, hogy mindenért ő a felelős, ám a másik két rész némileg árnyalja ezt a képet, és kiderül, rendszerszintű problémáról van szó. Három alkalmazottja pedofilként dolgozhatott gyerekek mellett, és pozíciójukkal visszaélve különböző szörnyűségekre kényszerítettek a gyerekszínészeket. 

Dan Schneider inkább egy gyerekes játszmába vonta be alkalmazottait, akik sosem mertek nemet mondani neki, mert az ellenkezés az állásukba kerülhetett volna. Ezzel magyarázható, hogy egyikük még azt is bevállalta, hogy két kiló fagylaltot eszik meg 300 dollárért cserébe, amit a producer végül sosem fizetett ki neki.

Az alkalmazottaknak reggeltől estig dolgozniuk kellett, még hétvégeken is, és ha személyes program miatt maradtak távol, két kimaradás után a producer kirúgta őket, holott a szerződésük nem így szólt. Érzelmileg bántalmazó főnökként emlékeznek vissza rá, a forgatásokon nem érezték magukat biztonságban, mert egyszer kedves volt, máskor bunkó, így a stábon egyfajta paranoiás állapot lett úrrá. Holott önironikus, vicces főnök szerepben próbált tetszelegni, de vaskos tréfái valahogy kellemetlenné tették a közös munkát.

A sorozat arra is kitér, hogy a gyerekek a szórakoztatóiparban nagyon sérülékenyek, a gyerek-felnőtt kapcsolatok ezekben a rendszerekben sem egyenrangúak, alá-fölé rendeltség dominál, amit a felnőttek gyakran kihasználnak.

Főként azért, mert a színészek vállát olykor a teljes családjuk megélhetése nyomja, és szinte bármit megtennének a munkájuk megtartásáért. Ebben a helyzetben egyszerre tornyosul gazdasági és érzelmi hatalom a gyerekek fölé.

És mivel a Nickelodeonnál szexuális ragadozóknak voltak kiszolgáltatva, általában két szerep jutott nekik: vagy a nagyon ártatlan gyereket alakították, vagy a hiperszexualizáltat. Ebben a két helyzetben szinte bármi megtörténhetett velük.

Brian Peck beszédtréner és Jason Michael Handy produkciós asszisztens is a forgatások során férkőzött a gyerekek bizalmába. Mindketten gyanútlanul művelhették szörnyűségeiket, mert akkorra már a Nickelodeon olyan szinten vált a bántalmazások melegágyává, hogy senki nem mert arról beszélni, hogy a színfalak mögött mi történik vele.

Jason Handy módszeresen adta meg e-mail-címét a válogatók után a gyerekeknek, és azon keresztül titokban levelezgetett a lányokkal. Arra biztatta őket, hogy próbáljanak meglépni, töltsenek egy kis időt kettesben vele, és csak akkor bukott le, amikor nyilvános helyre hívta az egyiküket találkozni, akinek egyébként meztelen fotót is küldött magáról. A rendőrségnek később beismerte, hogy pedofil, és az a gyerekszínész, aki vallomást tett ellene, többé nem tért vissza a filmszakmához. 

A szexuális ragadozó beszédtanár

Brian Peck a Drake és Josh sztárját, Drake Bellt hálózta be. Ő ma zenészként aktív, zenei producerként ismert, de karrierje szintén a Nickelodeonnál kezdődött, ott találkozott a beszédtrénerrel, aki manipulatív módszerekkel szembefordította az apjával. Olyannyira behálózta a környezetét, hogy a felnőttek közül senki sem gyanakodott, így Drake Bell rendszeresen aludhatott a lakásában, amikor két forgatás között nem tudott hazamenni. Bell egészen addig biztonságban érezte magát a férfi mellett, míg egy éjszaka arra ébredt fel, hogy Brian Peck szexuálisan zaklatja. Erről először a Csend a forgatáson stábjának mesélt, addig nem igazán mert beszélni a zaklatásról, mert attól tartott, hogy az a karrierjébe kerülne. És mivel egyedül próbált szembenézni a démonjaival, alkoholfüggőségbe és szerhasználatba menekült.

„Lefagytam, sokkot kaptam, és nem tudtam, hogyan reagáljak. Nem tudtam felhívni anyukámat, nem volt telefonom, se kocsim, amivel elhajthattam volna”

– idézte fel a szörnyűségeket kiemelve, hogy a tanár továbbra is zaklatta őt. A helyzet egyre súlyosbodott, mígnem az akkori barátnőjének a családja vette észre, hogy gondok vannak vele, és terapeutához irányították, így a beszélgetés és az egyre feszesebbé váló helyzet hatására a fiú kitálalt az édesanyjának, aki rögtön hívta a rendőrséget. Pecket végül 2014-ben letartóztatták, de bűneiért csak 16 hónap szabadságvesztésre ítélték, és a szakmájában maradhatott – még a Disney is alkalmazta a szabadulása után. Bűnei ellenére sokan mellé álltak, színészek védték meg leveleikben, pedig a beszédtréner beismerte tettét.

A dokumentumfilmben Drake Bell úgy nyilatkozik, „örökre veletek lesz a tudat, hogy itt és most ezt az embert védtétek, és én örökre emlékezni fogok arra, hogy akit védtek, bántalmazott és elmondhatatlan tetteket követett el”.

A sorozat minden mondata megrázó, felfedi, hogy mennyire védtelen egy gyerek a filmszakmában, és milyen sok még a megoldatlan, rendszerszintű probléma. Ezek közül néhányat a vallomások és a sorozat hatására orvosoltak ugyan, de számtalan maradt még, főként a gyerekszínészekre vonatkozó szabályok terén.

Aztán ott van például az a közismert gyakorlat, hogy egy sikeres embernek szinte bármit elnéz a társadalom, nem számít, ha átgázol valakin, ha egy gyereket szexualizál, vagy határokat feszeget, mert a sikeres ember „jó ember”. Ezzel szorosan összefügg az áldozathibáztatás, ami máig bevett gyakorlat, amikor valaki veszi a bátorságot és kilép gyötrelmeivel a nagyközönség elé.

Miközben a gyereksztároknak voltaképpen nincs igazi gyerekkoruk, mert a pénz, a siker és a hírnév mindenekfölött áll, e nehéz csomagból gyakran kimaradnak a szakemberek, így pszichológusok nélkül kell a kiskamaszoknak megbirkózniuk minden pozitív és negatív élményükkel.

Dan Schneider a premier után azt mondta, ma már a gyerekek lelki jólléte érdekében egy pszichológust is alkalmazna, és jobban felkészítené a fiatalokat a hírnévvel járó nehézségekre. „Bárcsak visszamehetnék az időben, és senkivel sem lennék ekkora seggfej” – fogalmazott, majd azt is hozzátette, hogy nagyon sajnálja. A bocsánatkérés ugyan nem teszi semmissé a bűnöket, mégis fontos, mert a bántalmazó emberek nagy hányada sosem jut el odáig, hogy szembenézzen a tetteivel és a bántalmazottak bocsánatát kérje.

A Nickelodeon visszafogottan reagált a sorozatra, és rövid közleményben biztosította a háborgókat, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő, különös figyelmet fordítanak a gyerekszereplőkre, és minden panaszt kivizsgálnak. 

A kérdés már csak az, hogy ennyi elegendő-e

Hatalmas a felnőttek felelőssége a gyereksztárok foglalkoztatásában, akikre gyakran dollárjelekként tekintenek. Az önbecsülésüknek pedig az sem tesz jót, ha szexuális tárgyként tekintenek rájuk vagy otromba viccek céltáblái. 

Az HBO Maxon megjelent Csend a forgatáson című sorozat a tények feltárásán túl közvetetten egy üzenetet is megfogalmaz: talán ideje lenne a zajos, fényűző és semmitmondó műsorokon túljutva valami emberibbet képviselni.

Kiemelt kép: Paramount Networks International; Nickelodeon Productions

Bereczki Szilvia