Nyáry Luca: Itt az ideje, hogy komolyan vegyük a kamaszokat, és még inkább a kamasz lányokat

–

Nem sokszor látom viszont magamat más emberekben

Ritkán férek be azok közé a keretek közé, amiket egy szabályosan működő elme kínálna nekem, mert általában túlcsordulok mindenből, ami normális. Mégis, ezen a héten láttam valakit, aki kísértetiesen emlékeztetett magamra, vagy legalábbis egy részemre, és egyáltalán nem lepődöm meg rajta, hogy ez az ember egy tinédzser volt. Nyúlánkabb és magabiztosabb nálam, kevésbé kelt esetlen hatást, mint én kamaszkoromban, és nem is hadart úgy, ahogy én tettem, amikor az ő helyén álltam. Bizonyos szempontból pont olyan volt abban a kényszerből felvett forradalmár szerepben, amilyen én szerettem volna lenni akkoriban, amikor még nem voltam túl fáradt és csalódott ahhoz, hogy a lehető legközvetlenebb csatornát válasszam arra, hogy változtatni próbáljak a világon. 

Pankotai Lilinek hívják, és nem tudom pontosan, hány éves, csak azt, hogy milyen felfoghatatlanul magányos és kimerítő volna most az ő helyében lenni. Ezért ezt most leginkább neki címzem, mint egy valaha lelkes, mára inkább kiégett extinédzser aktivista és slammer, egy olyan változatomnak, akinek ha rajtam múlik, már nem egyedül kell szembenéznie az ágyúként felé záporozó rosszindulattal. 

Mert az, hogy a mai napig ebben a közegben alkothatok, és tovább tudtam vinni azt a szenvedélyt, amit anno a slambe és az aktivizmusba fektettem, teljes mértékben annak köszönhető, hogy még a legmagányosabb időszakomban is voltak olyanok, akik rendíthetetlenül mögöttem álltak. Nekem szerencsém volt, mert bár már négy éve is bőven létezett közösségi média, az a szöveg, amivel én álltam ki a nyilvánosság elé, még nem terjedt olyan sebességgel a neten, hogy a környezetem úgy érezze, muszáj reagálniuk rá. Szerencsém volt, mert az én gimnáziumi tanáraim az AKG-ban egytől egyig bátor, a szabadságot és a tudást mindenek fölé helyező emberek voltak, akik nemhogy nem akadályoztak abban, hogy kifejezzem a véleményemet, de büszkén hirdették, hogy az ő iskolájukban tanulok. 

Szerencsém volt, mert hajlandó voltam addig finomítani a mondanivalómat, hogy befogadható legyek (pedig ma már látom az értéket a tiszta indulatban és a jogos dühben), és nehezebb volt rajtam fogást találni, mint Lilin, aki mert nyers és őszinte lenni, amiért csak csodálni tudom. 

És nem csupán iránta érzek így

Azt, hogy ennek az írásnak végül az ő személye is fontos része lett, a véletlen hozta, mivel eredetileg általánosságban akartam arról beszélni, hogy mit jelent nekem kiöregedett, egykor joggal lázadó tiniként tekinteni a mostani kamaszokra, akik hetek óta az utcán harcolnak a jövőjükért. Mert nem felejtettem el, hogy milyen az ő helyükben lenni.  

 

Nem felejtettem el, milyen volt teli torokból üvölteni az engem megelőző generációk arcába kétségbeesetten, politikusok és véleményvezérek metaforikus tekintetét keresve, azon tűnődve, mit tehetnék, hogy végre észrevegyék a generációm fájdalmát. Milyen, amikor minden részedet eszköznek tekinted az üzenet eljuttatására, és próbálod kitalálni, melyek azok a tulajdonságaid, amik miatt talán nem akarnak észrevenni téged. A korom mindig egy volt közülük, ezt pedig szorosan követte a nemem. Eleget gondolkodtam ezen az évek során ahhoz, hogy tudjam, ebbe biztosan bele fog kötni valaki, ahogy azt is tudom, hogy pont emiatt mostanra olyan emberré/alkotóvá váltam, aki alapesetben biztosan beszúrna ide valamit, hogy árnyalja ezt a véleményt, de ezúttal nem teszem, mert most nem csak magamért beszélek. 

Persze nem tagadom, hogy motivál az, aki voltam, az a tizenhét éves lány a Kossuth téren, akit egy életre megváltoztattak a halálos fenyegetések és csontig hatoló sértések, amiket kapott – érte is próbálom most képviselni a felnőtteket.

Ám főleg azt akarom mondani ezzel az egésszel: itt az ideje, hogy komolyan vegyük a kamaszokat, és még inkább a kamasz lányokat, mert nem először és nem utoljára próbáljuk lealacsonyítani a szerepüket a történelemben és a társadalomban. 

Már egy ugyanilyen hosszú dokumentumot megtöltöttem a neveikkel, lefordítottam egy teljes könyvet, és folyamatosan igyekszem felhívni a figyelmet azokra a modern tinédzserekre, akik kiálltak az őket érintő igazságtalanságok ellen, de még mindig azt érzem, hogy kevés, amit csinálok, és nem adjuk meg nekik azt a tiszteletet, amit a munkájuk érdemel. Pedig vannak példáim, a hitéért még a halált sem félő Jeanne d’Arctól kezdve a nácik rémeiként ismert Freddie és Ruth Oversteegenen át egészen a szegregáció elleni harc méltatlanul ismeretlen hőséig, Claudette Colvinig.  

Fiatal lányok százait sorolhatnám, akik bátorsága nélkül ez a világ egy sokkal kevésbé szabad hely lenne 

Felhozhatnám Malala Juszafzait, aki szintén az oktatás fontosságáért harcolva vált merénylet áldozatává, amit csak csodával határos módon úszott meg élve; vagy Emma Gonzálezt, aki egy iskolai lövöldözést túlélve, a legjobb barátja elvesztése után a fegyvertartás szigorításának legismertebb arca lett. Messzire sem kell mennem, hiszen nekünk is vannak kamaszkorú hőseink: az 56-os forradalom egyik leghíresebb képének szereplője, Szeles Erika 15 évesen kapott halálos lövést, amiért az utcára vonulva harcolt egy szabadabb Magyarországért. Nagy Blankát pedig, aki nem sokkal utánam, ám jelentősen nagyobb robbanással került be a köztudatba, miután a túlóratörvény elleni tüntetésen mondott szövege elterjedt az interneten, már talán felesleges is lenne bárkinek bemutatni, hiszen hármunk közül biztosan őt érte a legtöbb támadás a kiállásáért.  

 

De hogy ne csak azokat említsem, akik neve és arca örökre összefonódott az üggyel, amelyért felszólaltak, kiemelném azt a több ezer diákot is, akik az elmúlt hetekben fáradhatatlanul küzdöttek az oktatási rendszer reformjáért és a pedagógusaik megbecsüléséért, és akik közül sokan már évek óta aktív résztvevői a Fridays For Future magyarországi divíziója által szervezett klímasztrájkoknak is. Attól még, hogy belőlük nem egyenként, hanem kollektíven csinált céltáblát lájkokért és dühös kommentekért cserébe a közmédia, ugyanúgy vállalták a kockázatot, és szerintem megérdemlik, hogy legalább itt elismerjük a munkájukat.

Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen írásban elítélni, amit más, hozzám hasonló firkászok tesznek ezekkel a fiatalokkal, valahol ironikus, de pont azért teszem ezt, mert szeretném emberként kezelni őket, nem csupán reklámarcként vagy szimbólumként. Ugyanis 

ezek a fejlődésben lévő személyiségek, akik egészséges növekedésére most hatalmas nyomást helyezünk azzal, hogy kiemeljük őket, ágyútöltelékként a köztudatba hajítjuk, majd amint jön valami izgalmasabb, megosztóbb téma, elfelejtkezünk róluk, többet érdemelnek ennél. 

Biztos vagyok benne, hogy még pár napig, talán pár hétig egyre többen fognak felbukkanni olyanok, akik Lili beszédét kihasználva magukra irányítják a figyelmet, és magukból kikelve szidalmaznak egy gyereket (akkor is, ha az egy végtelenül bölcs és bátor gyerek), mert egy fiatal lány könnyű célpont, és az internet korában a felháborodás is valutának számít, talán a legértékesebbnek. 

Még azok is sokszor kereseti lehetőségnek használják majd őt, akik mellette állnak ki, mert bárhol helyezkedünk is el ebben a vitában, a nézettség könnyen pénzre váltható. 

Ez önmagában nem is probléma, az csak utána kezdődik, amikor már nem kattintanak annyian a nevére, vagy akár a diáktüntetések hírére sem. Amikor egy ember, egy mozgalom elveszíti a hírértékét, szép lassan kikopik a médiából, és azok, akik a részesei voltak, egyszer csak azon kapják magukat, hogy egy olyan csatában harcolnak, aminek a kimenetele már senkit sem érdekel. Amikor a dühös hangok elcsendesednek, és ott állsz egyedül egy megoldatlan helyzetben, akkor a közönség segítsége nélkül nem tudsz előre haladni, az pedig már átlépett a következő napirendi pontra. 

És rájössz, hogy tök mindegy, mit csinálsz, milyen hangosan üvöltesz, az emberek nagy részének csupán egy trend volt az az üzenet, aminek az átadására feltetted a józan eszed és a hírneved. 

Tulajdonképpen ezért írom most ezt

Mert nem szeretnék részese lenni annak a gépezetnek, ami megrágja, majd kiköpi a fiatal aktivistákat. Én az a felnőtt leszek, aki biztosítja őket arról, hogy nem mindenki felejti el őket csak azért, mert jött egy másik elkeserítő jelenség, amivel foglalkozni kell. Bár nekem is betett a válságban pályakezdőnek lenni, legalább azzal a pénzzel, amit ezért kapok, hozzá fogok járulni ahhoz, amit csináltok, mert azt akarom, hogy tudjátok: nem muszáj olyan felnőttnek lennetek, akinek a kapzsisága és érzéketlensége ellen most küzdenetek kell. 

  

Már nem vagyok kamasz, de oka van annak, hogy közelebb érzem magamat hozzátok, mint az idősebb generációkhoz, amelynek lassan a tagja leszek, ahogy beér engem az utánam következő nemzedék. Mert én is egy voltam közületek, és szeretném jobban csinálni, mint azok a felnőttek, akik engem vettek körbe, különösen a médiában. 

Tudom, milyen úgy ülni egy asztalnál és a jövődért vitatkozni, hogy olyan emberek üres közmondásai harsognak túl téged, akiknek sosem kell majd abban a fenntarthatatlan rendszerben boldogulniuk, ami felé haladunk, nemcsak itthon, de az egész világon. Tudom, milyen órákon át győzködni valakit arról, hogy olyan dolgokért is érdemes harcolni, amikből ő már nem nyer semmit. Tudom, milyen pillanatnyi hóbortnak, napi közellenségnek és feledhető sztorinak lenni, és szeretném elmondani, hogy sokan vagyunk, akiknek a szemében többek vagytok ennél. Forradalmárok vagytok, hősök vagytok, a jövő emberei vagytok. Én pedig itt vagyok, remélem, nem egyedül, és hallgatlak titeket.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/LordHenriVoton

Nyáry Luca