„Mondanék egy nagyon durva példát: én kifejezetten elítélem azokat a nőket, akik nádszál vékonyan, jó illatúan, a legjobb oldalukat mutatva megismerkednek valakivel, azzal össze is jön a kapcsolat. Majd eltelik másfél-két év, esetleg születik egy gyerek vagy kettő, és utána ilyen ténsasszonyokká, ilyen kofákká válnak, akik rossz papucsban, nejloncekkerrel lebattyognak a közértbe – egyszerűen nem látom be, hogy ez mi. Történt egy győzelem, és utána azt már nem vesszük komolyan? Tehát miért nem vesszük a fáradságot, miért nem vagyunk annyira udvariasak azzal szemben, akivel együtt élünk, hogy megtartjuk ugyanazt a távolságot, a titkoknak egy részét, hogy úgy tudjunk továbbra is ránézni mi, férfiak a nőre, mint egy nő, és a nő is egy férfira?” – Ernyey Béla kérdezte ezt tavaly az egyik reggeli tévéműsorban, és most újra felkapta az internet.

Hol van már a Schobert Norbi-ügy, aki a „döngő léptű nők”-kel jött, emlékeztek? Hogyne emlékeznétek, hiszen arról beszélt, hogy a nő tehet a házasság megromlásáról, mert elhízik szülés után, és emiatt nem kívánja többé a férje. Hol van már az is, hogy az ember kiboruljon ilyesmin… Na meg Ernyey szájából nem ugyanúgy hangzik, mint a Norbiéból. 

A most nyolcvanéves színész eleve olyan friss, hogy csodálkozva bámultam, amikor megnéztem vele egy mostani interjút (Gyárfás Dorka is épp egy hete kérdezte őt, ITT olvashatjátok), és remekül fest, kutya nem hiszi el neki, hogy nyolcvanéves. Szép, kedves, helyes, harmincnyolc évvel fiatalabb feleséggel az oldalán, akivel – elmondásuk szerint – tökéletes harmóniában élnek tizennégy éve. Én tisztelettel el is hiszem nekik. Látszik rajtuk, hogy megőrizték a titkot, tuti zárt ajtók mögött kakilnak, és átmennek a másik szobába, ha pukizni kell. 

A fenti kijelentés pedig nemcsak egy tévében szereplő ismert ember újabb agymenése, hanem sokkal több és fontosabb annál, ugyanis jóval többen gondolkodnak így, mint elsőre hinnénk.

Két kezemen se tudom megszámolni, hány barátnőm sírt nekem azon, hogy ha hízik, nem fog tetszeni a férjének vagy a pasijának. Hány nőtől hallottam, hogy kínosan vigyázni kell arra, hogy a párunk ne lásson minket bizonyos helyzetekben. Ne lássa, hogyan szépülünk, ne tudjon róla, hogy mi is vécére járunk, ne hízzunk el nagyon, és lehetőleg hagyjunk meg valami titokzatosságot, hogy az érdeklődés biztosítva legyen. 

Felszínesnek tűnik első hallásra, de tegyük a szívünkre a kezünket: hányszor hallottuk már életünk során (akár a szülői házban), hogy milyennek kell lennie egy nőnek ahhoz, hogy szeressék, elvegyék, és ne hagyják el. Kezdve azzal, hogy „Kislányom, ha nem viselkedsz szépen…”, egészen odáig, hogy „Kislányom, ezt vagy azt csináld így vagy úgy”. 

Tudtam én is, hogyne tudtam volna, hiszen elmondták milliószor, hogy milyennek kéne lennem, és mardosott a bűntudat, hogy nem vagyok helyes, kedves, visszafogott, és a titokzatosság se kenyerem. Meg azért is mardosott, mert nem tudok örökké 53 kiló maradni, hiszen ennyi voltam akkor, amikor az első nagy szerelmem szerint még fogynom kellett volna. Mennyi bűntudattal töltött év kellett ahhoz, mire eljutottam oda, hogy igazi társat találtam, aki azt mondta: „Nekem mindegyik képen szexi és gyönyörű vagy, én a kisugárzásodat nézem, nem a kilóidat.” 

Nálunk szó sincs arról, hogy a szerelem lila ködén át ne látnánk a másikat. Nem is hagyott nekünk ez a szerelem semmiféle lila ködöt.

Lehetetlen helyzetben lettünk egy pár, de egy pillanatra se gondoltuk, hogy lesz még sokkal nehezebb is. Akkor még azt se tudtuk, ha mindazt kibírjuk, ha nem szaladunk el egymás mellől, akkor bármit átvészelünk együtt. 

Amikor decemberben felébredtem a kórházban egy sztómazsákkal a hasamon, az volt az első gondolatom, hogy meg akarok halni, hogy én ezt nem bírom elviselni, nekem ez volt az utolsó határom. Aztán hazamentem, és megmondtam a páromnak, hogy nem nézheti meg a hasam, és be ne jöjjön, amikor sztómazsákot cserélek, mert nem bírom ki, ha ő ezt látja. Egyszerűen nem láthatja, mert akkor arra fog gondolni egész hátralévő életében, és elvész minden a nehezen megkapott szerelemből. Azt válaszolta, hogy hülye vagyok, ha azt gondolom, őt egy sztómazsák elriasztja, ha azt hiszem, ettől függ a mi kapcsolatunk, az irántam érzett szereleme és vágya, vagy bármi. Azt ugyan nem engedtem meg neki, hogy kicserélje a zsákot, de végig asszisztált nekem, amikor leszakadt a zacskó, mindenemet elöntötte a bélsár, és amikor annyira mélyen voltam, hogy azt kívülről talán még nehezebb volt nézni, mint átélni belülről. 

Láttam rajta, hogy rettenetesen aggódik, hogy fél ő is, és hogy alig bírja ki, de nem hagyott faképnél, pedig annál sokkal rémületesebb volt, mint hogy képes lennék leírni. Látott ő engem meztelenül zokogni a zuhany alatt úgy, hogy fogom a hasam, hogy meg ne lássa a kitüremkedő sztómát, látott hetvenkilósan és ötvenkilósan is, úgy is, hogy kibírhatatlan voltam közben.

És amikor azt gondoltuk, hogy a sztómazáró műtéttel elmúlik az összes baj, akkor nem is tévedhettünk volna nagyobbat.

Mert nehogy azt hidd, hogy lesz olyan bármi, mint azelőtt. Az anyagcserém átvette az irányítást az életem fölött, és nagyon észnél kell lenni, hogy mikor, mit és mennyit étkezem, mert ha elkap a gépszíj, akkor aztán kő kövön nem marad. Magyarul és leegyszerűsítve: megállás nélkül fosok. És ezt csak azért mondom így, hogy te is röhögj velem együtt, mert máshogy ezt nem lehet kibírni.

Amit nem láthattál a közösségi médiába feltöltött, szép pózokba beállított képeken a nyaralásunkról, az az, hogy Szlovéniából visszafelé nem volt olyan benzinkút, ahol meg ne álltunk volna, mert rosszak voltak a számításaim: az öt napon át fogyasztott kalamári (menthetetlenül imádom) úgy nyargalt végig a megrövidített bélrendszeremen, mint annak a rendje, így az öt és fél órás utunk hétórásra duzzadt. Sőt, volt olyan autópálya-szakasz, amikor annyira vészes volt a helyzet, hogy azt mondtam, drágám, állj meg itt a leállósávban, engem nem érdekel, ki véli látni, amit most csinálni fogok, de nem bírom ki a következő kútig. 

Ezen a szinten már rég nincs arról szó, hogy hallja-e a szerelmem, ha pukizom, ez az upgrade level, és mi kénytelenek vagyunk képen röhögni, mert ha nem tennénk, akkor bizony zokognánk, azt meg nem akarunk. 

Már rég túl vagyunk azon is, hogy mit fog szólni a másik a szétszabdalt hasamhoz, mert szó szerint imádja a hegeimet, szexinek tartja, legfőképpen azért, mert rajtam van. Sok idő kellett, mire megszoktam ezt, elhittem neki, és elengedtem magam. Mert ahhoz, hogy szeressem magam így is, az ő hozzáállása kellett, sőt létszükséglet volt. 

És nem kell ahhoz súlyos betegség, sem sztómazsák vagy méheltávolítás, hogy az ember olyan helyzetbe kerüljön, amiben nehéz elviselnie a testét. Bármikor úgy érezheti, hogy most nem az a fontos, nádszálkarcsú-e, és illatos-e, és hogy őrizgesse a titkot. Mondjuk, mert épp gyereket szült. Nem tudom elképzelni, hogy egy férfit elriasszon a szülés utáni női test látványa.

Hiszen épp az előbb hordta ki és szülte meg a gyerekét – van ennél bármi szebb? 

Ez pedig nem az igénytelenség propagálása, nem azé, hogy akkor most zabálj, ne törődj magaddal, élj egészségtelenül. Egész egyszerűen csak arról beszélek, hogy ezek az élethelyzetek megerősíthetik a kapcsolatot. Adhatnak hozzá egy olyan pluszt, ami más perspektívába helyezi az egymáshoz fűződő viszonyt. Elmélyítheti, jobban összekovácsolhat. Nem állítom, hogy mindenkinél így van vagy így lesz, de mi például nem tartoznánk ennyire össze, ha mindezen nem mentünk volna keresztül. 

Ernyey Béla mégsem mondott baromságot. Az ő kapcsolatuk így működik, ő ebben hisz, így tapasztalta meg, és én elhiszem neki, hogy ez is érvényes.

Bár nehéz lehet örökké illatosnak és karcsúnak maradni, mindig szépen vasaltnak, úriembernek vagy -hölgynek lenni, és örökké tartogatni a pukit a szellősebb terekre, ahol nem hallja senki, ha ne adj isten elengedjük magunkat. Mert előbb-utóbb el kell.

Szentesi Éva