Tóth Flóra gondolatai:

Világszenzáció: egy négyéves gyerek úgy viselkedett, mint egy négyéves gyerek!

Lajos herceg egy gyerekszemmel vélhetően meglehetősen unalmas eseményen (II. Erzsébet uralkodásának 70. évfordulója alkalmából tartott ünnepségén) ficergett, forgolódott, kicsit elkapta az egyik mögötte ülő kislányt, és amikor Katalin hercegné menteni próbálta a helyzetet, akkor arra is korának megfelelően reagált: befogta az anyukája száját, nyelvet nyújtott rá, és vélhetően nem túl kedves dolgokat is mondott. Az erről készült videó pedig letarolta az internetet az elmúlt napokban. Amikor egy felvétel ennyi emberből vált ki reakciókat, mindig nagyon érdekes megvizsgálni, hogy mi rejtőzhet a jelenség mögött.

Szerintem itt az, hogy 

kétségbeesetten vágyunk egy hiteles személy visszajelzésére arról, hogy nem [email protected] el véglegesen a gyerekünk nevelését, ha befogja a szánkat, nyelvet nyújt ránk, ergo nem „megfelelően” viselkedik egy adott szituációban. 

És ezt most sűrítve, egy az egyben megkaptuk. Fellélegezhetünk tehát: nem csak a mi nevelésünk tűnik néha teljesen hatástalannak, huhh!

De vajon miért vágyunk ilyen rettenetesen erre a visszajelzésre?

Hiszen százan megírták már, hogy az ő gyerekük is tud gázul viselkedni – ez azért nem a világ csodája, még ha kicsit annak is tűnik.

Szerintem több összetevője van a dolognak: egyrészt fájó, hogy a szüleinktől, nagyszüleinktől a legritkább esetben kapjuk meg ezeket a visszajelzéseket direktben, pedig – ugye – igény az lenne rá. Ennek oka kicsit a nevelési generációváltás is, hiszen nekünk gyerekkorunkban számtalan dologban jóval kevesebb szabadságunk volt, mint a saját gyerekeinknek. A mi szüleink az adott korból kifolyólag sem tudták azt mondani, hogy „leszarom, mit gondolnak mások”, szóval nem igazán hagyták megélni, főleg nyilvánosan a negatív érzéseinket. (Így aztán – és ez távolról sem az egyes szülők, sokkal inkább az akkori társadalmi berendezkedés és gyerekekhez való hozzáállás hibája – most egy komplett generáció jár, vagy kellene, hogy járjon szakemberhez.) De nem csupán azért nem mondja nekünk kedvesen és megnyugtatóan az idősebb generáció, hogy ők is százszor átlépték az általuk támasztott határokat (ha máshol nem, otthon a négy fal között), mert akkor erre egészen más volt a megfelelő reakció. Hanem a megszépítő messzeség is közrejátszik a dologban: huszon-, harmincéves távlatból szemlélve ugyanis mind kisangyallá változtunk, és ez valószínűleg valamennyire a mi gyerekeinkkel is így lesz.

A másik ok pedig, hogy nem láthatunk ilyen videókat százával, szerintem az, hogy mi magunk, egyszerű felhasználók kiöltük ezt a lehetőséget a közösségi médiából, méghozzá rögtön két irányból támadva. Egyrészt, 

mi is csak a szép pillanatokat osztjuk meg a privát oldalainkon, másrészt, ha véletlenül valami kevésbé szépet teszünk ki „oktató” céllal, azt is alaposan kipárnázzuk azért,

nehogy elsöpörjön bennünket a népharag (és ez reális veszély). Mert bizony nem mindenki kap ilyen csodálatos reakciókat, mint Lajos herceg és Katalin hercegné (egyébként ők sem csak azokat kaptak, főleg a nem magyar internetező közönségtől). Emlékszem, 

néhány éve terjedt egy videó egy két év körüli kisfiú „meltdownjáról„ (vagyis totális kiborulásáról), 

ahol az apuka egyszerűen csak jelen volt mellette, és akkor avatkozott közbe, amikor felmerült a sérülésveszély. Az apukát akkor a világ minden táján lekapták a tíz körméről, hogy miért így volt jelen, miért nem másképp, mit csinált sok száz jelen nem lévő „szuperszülő” szerint rosszul abban a helyzetben, és egyébként is, 

hogy merte megosztani a videót, hát nem gondol a gyereke jogaira, akit kifejezetten tilos megmutatni egy számára nehéz pillanatban?!

És természetesen értem az ebben rejlő gyerekjogi nehézséget, csak azt nem látom teljesen ebben a kontextusban, hogy Lajos herceg miért került ki az őt megillető gyerekjogi védelem alól – nagyjából mindenki szerint. Én nem vagyok radikális a gyerekek megmutatását illetően, szerintem mind hozunk döntéseket a gyerekeink helyett, van, aki nem ad neki állati eredetű ételt, van, aki különleges iskolát keres, van, aki családi hagyományok miatt elviszi egy olyan eseményre, ami egyáltalán nem a korának megfelelő (és ahol fotósok és videósok százai vannak jelen), és van, aki ilyen vagy olyan okból megmutat belőle valamit az interneten. És ráadásul 

hiába gondoljuk azt, hogy bármelyikkel kapcsolatban pontosan tudjuk, milyen következményei lesznek, valójában fogalmunk sincs, hogy 100 más ebben a pillanatban lényegtelennek látszó dologgal együtt valamelyik később milyen nehézséget, problémát fog okozni a gyerekeinknek. 

Éppen ezért, ezek mindenkinek a maga döntései, és kívülről senki nincs abban a pozícióban, hogy megítélje. Csak ha egy-egy ilyen nagy nyilvánosságot kapó esetből látszik, hogy ekkora igényünk van az ilyen típusú megerősítésre (is), akkor miért szedünk szét, ítélünk el mindenkit, aki nem Katalin hercegné (akiről azért teljesen egyértelmű, hogy a nyilvánosságot nagyon tudatosan kezeli, hiszen ez is a feladata többek között)? Csak nekem ellentmondásos ez?

Károly herceg, II. Erzsébet királynő, Lajos herceg, Katalin hercegné, Sarolta hercegnő, György herceg és Vilmos herceg, a Királynő uralkodásának 70. évfordulójának egyik ünnepségén - Forrás: Getty Images/Chris Jackson

Szabó Anna Eszter gondolatai: 

Kismillió cikk és poszt született már arról, hogy 

az anyákra milyen nyomás helyezkedik, mert legyen szó a rokonokról, szomszédokról, játszótéri anyukákról vagy az Insta- követőkről, mindig mindenkinek van véleménye arról, mit hogyan csinálunk, 

melyik helyzetet hogyan kezeljük. Rögtönítélő bizottság előtt találjuk magunkat egy pillanat alatt, bárhogy is cselekedjünk – olyan nincs, hogy mindenki egyöntetűen állva tapsol majd. Ez a nyomás a friss anyukákra hat a legerősebben, de a többgyerekesek sem menekülhetnek az össztűz alól. 

Tegnap például a nap végére a totálkárosra fáradt egyik gyerekem levetette magát a földre a bolt közepén – klasszikus helyzet (kivéve a „bezzeg gyerekeknél”, tudom). Egy perc leforgása alatt már nem tudtam egy kezemen megszámolni, hányan cöccögtek, forgatták a szemüket és tudták pontosan, hogy kellene a helyemben sokkal jobban kezelni a szituációt. Nem érdekelt túlzottan, elég vastag bőrt növesztettem már anyaságom eddigi kilenc éve alatt, pont azért, mert 

bizony gyerekekkel elég könnyű kiélezett helyzetekbe kerülni, és nem ritkán ehhez közönség is van. 

Egyeseket például milliók figyelik, ahogy élő adásban borul ki a csemetéjük, akinek „szerepe”, vagy legalábbis titulusa szerint 

cuki biodíszletként kellett volna órákon keresztül nyugodtan ülnie. 

Ehelyett pontosan úgy viselkedett, – ahogy Flóra is írja – mint bármelyik négyéves, ha olyan helyzetbe kerül, amiben szenved. Ehhez képest nem azért mondom, de a kis Lajos egészen visszafogott volt, akármit is mond az inkvizíció kommentszekció. Ám a történet másik főszereplője, ugye, a kisfiú édesanyja, az amúgy háromgyerekes Katalin hercegné, az Egyesült Királyság jövendő királynéja, aki pontosan úgy viselkedett ebben a helyzetben, mint bármelyik anya a világ akármelyik pontján, amikor reflektorfényben kell kezelnie a gyereke kiborulását, lehetőleg a legkevesebb feltűnéssel. Ez utóbbi nyilván Katalin hercegné esetében egészen abszurd lenne, hiszen minden mozdulata nagyító alá kerül. Elég egy szó, egy gesztus, egy pár centivel rövidebb szoknya, és máris címlapokon boncolgatják, hogy a hercegné miért viselt ilyen vagy olyan színű ruhát a nem tudom milyen (de nyilván nagyon fontos) eseményen. 

Szóval ebben az eleve nagyon nehéz és komplex szituációban kiborult a gyerek, Katalin pedig igyekezett mosolyogva, apró, de határozott gesztusokkal jelezni a kisfiú számára, hogy ezt sürgősen tessék abbahagyni. Ám 

aki jól megfigyeli a felvételeket, és nem csak csámcsogni akar, annak a napnál is világosabb, milyen extrém nyomás alatt volt mint édesanya és mint a királyi család fontos képviselője. 

Állkapcsát összeszorította, és pár másodpercenként dobálta a haját – ebből lehetett látni, hogy a mosoly és a türelem mögött olyan önuralom rejtőzött, amihez csak egy szülő tudja, mennyi erőfeszítésre van szükség. Tudta jól, hogy a gyereke épp méltatlan helyzetben van, egy sérülékeny pillanatában figyeli a fél világ, és ez ellen semmit sem tud tenni, akkor sem, ha a nyolc tökéletes unokával rendelkező Gipsz Jakabné, főállású mintaanya, mintanagymama és mindenre elszánt kommentharcos szerint „nem kellett volna odavinni”.

Persze, valóban baromság egy ilyen kicsi gyereket elhurcolni egy ilyen hosszú, zajos hepeningre, a tömegbe, fotósok és vakuk kereszttüzébe, de lassan már megszokhatnánk, hogy a királyi családok hagyományai felülírják az észszerű szempontokat. 

Okoskodhatunk azon, hogy mennyire sok ponton gáz egy gyereket kitenni egy ilyen eseménynek és ekkora nyilvánosságnak, de ha csak nem a királyi család tagjai vagy tanácsadói vagyunk, akkor jobb lenne nem úgy tenni, mintha Katalinnak bármi mozgástere lenne abban, hogy szembemenjen a hagyományokkal. Ha lenne, az ugyanakkora ellenállást váltana ki, ha nem nagyobbat, lásd Harry herceg és Meghan Markle esetét. 

Katalin olyan szélsőséges körülmények között kellett kezeljen egy pontosan tudjuk, mennyire kellemetlen helyzetet, hogy én pusztán már ezért megadnám neki azt a tiszteletet, hogy nem ujjongok azért, mert neki is akadnak anyaként nehéz pillanatai.

(Mert hát nem mindenki olyan szerencsés, vagyis akarom mondani, tökéletes, mint Gipsz Jakabné és az unokái.) 

Az internet népe most egyrészt ünnepel, „muhaha, még a kis herceg is hisztizik, még a hercegné is kerül anyaként kellemetlen szituba”. 

Másrészt pedig mémeket gyártanak, mintha kötelező lenne, mintha az életük múlna rajta. 

Persze, tudom, királyi család, ez ellen nem lehet mit tenni, de mégiscsak az történik, hogy egy kicsi gyerek és az édesanyja legsérülékenyebb pillanataiból csinálnak viccet, csámcsognak rajta, megalázó és méltatlan kísérő szövegekkel. „Aki korpa közé keveredik…”, ugye, ha lenne a kommentelőknek és mémgyárosoknak zászlaja, ezt mindenképp rá kellene írni. 

De azért én azt javaslom mint anya, hogy mielőtt megosztanánk egy (újabb) viccesnek szánt mémet Katalin befeszült arcáról, a hajdobálásról vagy a kis Lajos herceg szájbefogós manőveréről, gondoljunk bele, hogy 

végtére is ők is csak egy anya és a kisfia, akiknek több órányi keserves kínlódáson kellett végigküzdeniük magukat több millió szempár előtt. 

Miután először láttuk a felvételt és konstatáltuk, hogy „na, ez a gyerek pont olyan, mint bármelyik másik, és az anyja akkor sem ússza meg a kemény szitukat, ha tiara van a fején”, az lenne az ízléses, akkor lennénk jófej, szolidáris anyák, ha feltennénk magunknak a kérdést: valóban annyira vicces ez? És ha annak találjuk, akkor érdemes lenne megvizsgálni a talán még fontosabb kérdést, hogy: miért?

Tóth Flóra és Szabó Anna Eszter

Kiemelt kép: Getty Images/Max Mumby/Indigo