„A pedagógusnap már rég nem ünnep. Itthon semmiképp” – Egy elhivatott tanár gondolatai

–

Epilógus – avagy a tor is ünnep, de milyen

Sok magas labdát hajít a közélet, amit ízeire szedhetnék. Körüljárhatnám és tételesen cáfolhatnám a „vérfrissítő, motiváló, szabad és gondtalan három hónapnyi szünidős” topikot. (A gyerekekkel foglalkozni szerető tanítót az motiválná, hogy végre nem kell a kölykökkel vesződni? Nem értem. Szuperül működő, jól felszerelt, döntéseiben autonóm iskolában, illemtudó, érdeklődő kisdiákok körében, épeszű munkaterhek, innovatív, a modern világ kihívásaira felelő NAT védőhálója és vonalvezetője alapján mit is kellene kipihennem?)

Készíthetnék összehasonlító elemzést talponállók árlistáiról, vajon a pedagógusnapi ezresből (helyenként személyenként hétszáz forint) kijön-e a sima lángos mellé egy kóla is (nem biztos, illetve a Balatonon biztosan NEM).

Továbbá merenghetnék az önálló oktatási tárca évek óta tartó égető hiányáról (már emberi erőforrásként sem gondolnak a felnövekvő generációkra), de minek.

Ja, és az iskolákban tartandó katonás fegyelem mint a minőségi, versenyképes oktatás fundamentuma is megérne egy külön cikket, de én most másfelé kanyarodom.

A pedagógusnap nem ünnep

Itthon semmiképp. A pedagógusok így, a pedagógusok úgy: cikkekben, híradóban, politikusok száján – színét, örömét, súlyát és valódi tartalmát vesztette el a kifejezés Magyarországon az elmúlt hosszú évtizedek alatt. A mindenkori kormány negatív értékítélete, a magyar társadalom keserű dühe, olykor a szülők haragja, a tehetetlen szakszervezetek erőtlen szélmalomharca, a kisemmizettség, lábtörlőlét, kényszerű és elvárt szervilizmus jelentése tapad a fogalomhoz. Szitokszó lett.

Sosem mondom ezért, hogy pedagógus vagyok. Kiráz tőle a hideg. Tanár vagyok. A gyerekeimet tanítók tanítják, óvónők és bölcsődei gondozók dajkálják. Érző, gondolkodó, tanult emberek. Nem pedagógusok. A szó jellegzetesen hazai értelmében nem.

Pedagógusnapra akkor sem lenne szükség, ha minden rendben volna

Ha a szó, a szakma, ez a hivatás nem devalválódott volna mára ilyen súlyosan. A nőnapra sincs feltétlenül szükség. Miért ünnepeljük meg a nőket, ha nem ünnepeljük meg a férfiakat? Miért köszöntjük a pedagógusokat, ha nem köszöntjük az orvosokat, ápolókat, szociális gondozókat? Egy jól működő, empatikus társadalomban a tanév végén a gyerekek, diákok, szülők egyébként is megköszönik – szép és figyelmes gesztusokkal – a lelkiismeretes tanítók, óvónők, dajkák munkáját. Minek akkor év vége előtt pár nappal egy pedagógusünnep, amit hosszú idők óta élcelődés, fanyalgás, mutogatás és bánat övez, felerősítvén az egyébként is igen szomorú mellőzöttséget a sokat és jól tanítókban.

Az anyák napja más. Ott valami sűrűsödik, az anyaságnak misztériuma van, az anya-gyerek kötelék életre szól, életre hív és életben tart, fontos epicentrum, jó és fontos minden évben visszatérni, anyát megölelni, megköszönni mindazt az áldozatot, amit értünk hoz és még hozni fog.

Ha a pedagógusnapot átkeresztelnénk, ha nem azt jelentené itthon, amit, ha a NEVELŐINKET ünnepelnénk, ha a mai oktatási rendszer adna időt, teret, lehetővé tenne koncentrált figyelmet, kapcsolatok sűrűsödését, engedne személyes szót, autonóm tanári hangot, tanítói szabadságot, hagyna kifejlődni kölcsönös, mély bizalmat és szövetséget tanár, diák és szülő háromszögében, akkor tényleg lehetne mit ünnepelni ezen a napon.

Hiszen mindannyiunk életében voltak meghatározó tanáregyéniségek,

akik kimondva vagy kimondatlanul, felismerve vagy rejtetten, letették későbbi életünk, személyiségünk, hivatásunk alapköveit.

Soha nem lettem volna drámatanár, soha nem foglalkoztam volna színházzal, ha nem találkozom gimnáziumi éveim alatt akkori karizmatikus színjátszó vezetőmmel. Az önismeretben és konstans önreflexióban sem tartanék ott, ahol most, ha nem állít ő engem, minket jókor fontos kérdések elé. Nem beszélnék németül, ha nem tanított volna a nagyapám, majd később gimnáziumi némettanáraim olyan lelkiismerettel, nagy tudással és alázattal, mint ahogyan tették hosszú éveken át. Nem estem volna életfogytig tartó szerelembe a tánccal, ha nem toppan be vidéki életembe a titokzatos budapesti mester, majd nem találok magamnak később szellemi és táncos vezetőket a legkülönbözőbb műfajok berkeiben. 

Nem maradtam volna a pályán, ha nem találok olyan megtartó szakmai és szellemi közösséget, amire munkatársaim és gondolkodótársaim között ráleltem, s amiért magam is sokat tettem és teszek az én iskolámban. És talán soha nem tanítottam volna egyáltalán, ha az édesanyám nem lett volna tanító, a legkiválóbb tanítók egyike.

Nem igazságos felemlegetni kontrában a rossz tanárokat

Igen, vannak. Igen, nekem is voltak rossz tanáraim. Volt, aki ütött. Volt, aki verbálisan alázott, megszégyenített, úgy, hogy zokogva estem össze a szobájából kiszédülve a raport után. Volt, akitől úgy rettegtem, hogy izzadt mindkét tenyerem negyvenöt percen át. Voltak hanyag tanáraim az egyetemen. Akik ott voltak ugyan, de nem voltak jelen. De miért nem emlegetjük fel mi, magyarok, ugyanilyen habzó szájjal a rossz orvosokat? A rossz fodrászokat? A rossz kőműveseket és ácsokat? A szélhámos kivitelezőket? Minden hivatásnak vannak áldott jó szakemberei és csapnivaló kontárjai. A tanártársadalommal sincs ez másként. De igazságtalan volna bármelyik szakmát is a selejt felől megítélni.

Elég ellenszél a mindenkori kormány – számomra máig érthetetlen és indokolatlan – színtiszta gonoszsága és/vagy érdektelensége, hát még ha a többségében frusztrált, s mint ilyen, türelmetlen, figyelmetlen és a legkisebb mértékben sem empatikus társadalom egy-egy rossz tanítóval találkozik…

A pedagógusnap most azért is lötyög a naptárban, mert ha a bajban nem számíthatunk egymásra, miért akarnánk együtt lenni az örömben?

Miféle ünnep az, ahol egymást cserben hagyó idegenek koccintanak?

Ha akkor, amikor tavasszal felállhatott volna bölcsődei gondozótól egyetemi oktatóig mindenki, egységesen, saját és társai, valamint a gyerekek sorsát egyaránt szem előtt tartva szót emelhetett volna, összekapaszkodhatott volna, gondolatai, véleménye szabadságát legalább egy pillanat erejéig felmutathatta volna, a magyar pedagógustársadalom java gyáván csendben maradt. Az egyházi iskolák oktatóinak zöme csendben maradt. Az óvónők többsége csendben maradt. A bölcsődék gyakorlatilag kivétel nélkül zavartalanul üzemeltek tovább. Bátorság gyakorlatilag néhány fővárosi középiskolában és pár vidéki gimnáziumban, általános iskolában maradt.

Hová tűntek a többiek? Hol maradtak a falvak, a kisvárosok? Hol az egyetemek? A kifogásokkal és nyilatkozatokkal tele a padlás – de hányan álltak fel valóban, és függesztették fel a munkát? Ha tényleg katasztrofális a helyzet – márpedig az –, nem ért volna meg egy-két-három napnyi áldozatot és szolidaritást ez az egész? 

Összességében hát megérdemeljük azt, amiben most vagyunk

Megérdemeljük az ünnepi ezrest a kormánytól, és a pedagógusnapi ingyennetet (földig borulok, köszönömalássan). Magasról szarnak ránk, és még csak odébb sem állunk. Mert fogjuk közben a gyerekek kezét; ez elég mentség lehet? Nem, azt gondolom, nem az. Marad hát minden a régiben.

Ezért epilógus ez. A krízisen és a drámai végkifejleten túl vagyunk. Kódát írok valami mögé, ami elmúlt, ami letűnt, ami véget ért.

Hálával gondolok a munkatársaimra, akik szenvedéllyel tanítanak, és akik bátrak voltak tavasszal felállni, és azt mondani, elég. Hálás vagyok azoknak az egyházi iskolában tanító kollégáknak, akiknek a lelkiismerete nem tűrhette, hogy csendben maradjanak a keresztény jámborság nevében.

Akik felálltak akkor is, amikor a katolikus és a református püspöki kar közös nyilatkozatban jobb belátásra kérte a tanárokat (!). Hálás vagyok azoknak a szülőknek, akik figyelemmel kísérték a küzdelmet, és értettek, segítettek bennünket, ha csak jó szóval is.

Minden vektor az ajtó felé mutat

El kellene menni, és lekapcsolni a villanyt.

Mondják is, álljunk fel, üljünk be pénztárba, Excel-táblák közé, széledjünk szét művelődési házakba, cégekhez, földekre, fussunk, amerre látunk, rázzuk meg magunkat, szülessünk újjá.

De én nem tudom, lesz-e elég erőm elhagyni a hivatásomat. Nem tudom, lesz-e erőm hátat fordítani mindannak, amiben hittem, amiért húsz éven át kitartóan tanultam és tanulok szakadatlan.

Még nem tudom, az-e az egyetlen megoldás, hogy engedek a kormányzati gyűlöletnek, és elkullogok, eldobva minden kincset, amit eddig összehordtam. Keresem lázasan magam is azt a mezsgyét, amin a tanítás mellett – ameddig bírom a kettőt – járhatok.

  

Ha villanyt oltunk, nem is oly lassan elvész minden humánum. Elsüllyed minden, ami érték, eltűnnek a tudományok, szublimálnak művészetek, sekélyessé válnak érzelmek és kapcsolatok, eltűnik a múltunk és elvész a jövőnk, a jelenben csaholva vad falkatörvények anarchiájában tapossuk majd egymást, szépen lassan eltűnik minden, amiért emberként élni érdemes.

„Itt állok. Másként nem tehetek.”*

Herold Eszter

* Luther Márton leghíresebb mondatának magyarázata ITT olvasható.

Vendégszerzőnk EBBEN az interjúban is nyilatkozott nekünk korábban.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Alexey Emelyanov