A jogszabályi háttér…

„A létező törvényi szabályozás ellenére valójában hivatalos eljárásrend a tapasztalatok szerint nincsen, teljesen esetleges, hogy hajszálra egyforma esetekben, akár konkrét fizikai bántalmazás esetén mit fog mondani és csinálni az eljáró rendőr Sárospatakon vagy Debrecenben, esetleg Budapest két egymás melletti kerületében – mondja Spronz Júlia jogász, A jog hálójában című kiadvány szerzője. – Azokban az esetekben, amelyekkel találkozunk,

tipikus tapasztalat, hogy szinte csak az adott rendőr személyiségén, empátiás készségén, esetleges előítéletein múlik, hogy követi-e a vonatkozó jogszabályok, szakmai normák előírásait, tájékoztatja-e (vagy esetleg félretájékoztatja) az áldozatot.”

Debreczy Esztert, a Patent Egyesület munkatársát arról kérdeztem, milyen szabályoknak kellene eleget tenniük a rendőri eljárás során. A szakember így fogalmaz:

„Az eljárás jogi hátterét egyrészt a 2012. évi C. törvény (büntető törvénykönyv) 212/A. §-a adja, amely a kapcsolati erőszak bűncselekmény-tartalmát határozza meg, illetve a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló 2009. évi LXXII. törvény. Ezen kívül kifejezetten a rendőrség tevékenységét ezekben az esetekben a 2/2018. (I. 25.) ORFK utasítás szabályozza.

Sok esetben nem lehetőségről, hanem kötelezettségről beszélhetünk;

az eljáró rendőr például párkapcsolati erőszak miatti segélyhívás esetén köteles kiszállni a helyszínre, határozni a távoltartás elrendeléséről, ha a helyszínen párkapcsolati erőszakra utaló jeleket észlel. Ilyen esetben az ideiglenes megelőző távoltartó határozatot haladéktalanul, a helyszínen köteles (lenne) meghozni.

Szintén az eljáró rendőr feladata meggyőződni arról, hogy a bántalmazott biztonságban van-e. Ha nem, akkor kérésére elkíséri az illetékességi területén lévő legközelebbi szállást nyújtó krízismenhelyre. Emellett köteles tájékoztatni az érintetteket a rendelkezésükre álló jogérvényesítési lehetőségekről, a segítő és információs szolgáltatásokról, illetve szervezetekről, menedékházak, anyaotthonok igénybevételének lehetőségeiről, a feljelentés joghatásairól stb.”

Mint Debreczy Eszter elmondta, sajnos a jelenlegi szabályozás több sebből vérzik.

„Az említett ORFK-utasítás a távoltartásról szóló törvény bántalmazó-bántalmazott fogalmán alapul – e szerint bántalmazónak csak a polgári törvénykönyv szerinti hozzátartozó minősülhet. Ez a meghatározás eleve nincs összhangban a büntető törvénykönyvvel, hiszen a büntetőjog az elkövetői kört ennél bővebben határozza meg: bántalmazó lehet az is, aki soha nem élt együtt a partnerével, sem házasok, sem élettársak nem voltak, de született közös gyermekük, illetve a gondnoki és gyámsági kapcsolatban állók esetén is elismeri a büntetőjog a bántalmazás kapcsolati erőszak jellegét.

Ugyanakkor egyik jogszabály sem tartalmazza azokat a partnereket, akikkel az áldozat együtt járt, de nem éltek közös háztartásban, illetve az elutasított udvarló sem szerepel a párkapcsolati erőszak elkövetői között egyik jogszabályban sem.

Ez azért probléma, mert így megelőző távoltartás sem kérhető az ő esetükben, holott a tapasztalat azt mutatja, hogy ezen esetekben is igen gyakori a bántalmazás előfordulása.

Példaként itt említhető Orosz Bernadett esete, amelyben az ideiglenes, illetve megelőző távoltartás nem is jöhetett szóba, mivel a bántalmazó partnerével sosem éltek együtt.”

Problémás a jelenlegi szabályozásban a személyes meghallgatásról szóló elem is.

„A törvény rendelkezik arról, hogy a megelőző távoltartás elrendelése iránti eljárásban a bíróság a bántalmazott és a bántalmazó egymás jelenlétében való meghallgatását mellőzheti – ám ez csupán lehetőségként, nem kötelezettségként szerepel – mondta el a szakértő.

– A felek külön-külön történő meghallgatása a rendőrség eljárása során a jelenleg hatályos jogszabályi környezetben nincsen pontosan lefektetve, pedig elengedhetetlen lenne annak érdekében, hogy a rendőrség a bántalmazottól valós beszámolót kapjon az őt ért bántalmazásról, amelyet a bántalmazó jelenlétében, a tőle való félelmében egyébként nem közölne a hatóságokkal.”

„A 72 óra úgyis olyan rövid”

Bármennyire hiányos és javításra szorul tehát a törvényi háttér, létezik, és a bántalmazottat fenyegető veszélyt komolyan véve érdemi módon lehetne alkalmazni is. A legnagyobb baj azonban az, hogy sokszor a létező törvényi szabályozást sem tartják be.

Debreczy Eszter konkrét esetek tapasztalatairól beszámolva mondta el: „Sokszor előfordul, hogy a rendőrök azt mondják a bántalmazottaknak, hogy nem tudják a távoltartást kiadni; forduljon a kérelmező a bírósághoz. A rendőrség – a jogsegélyszolgálathoz fordulók elmondása alapján – olykor igen változatos kifogásokkal hárítja el a távoltartásra irányuló kérelmet: hol az zárja ki, hogy közös lakcímmel rendelkeznek a felek, máskor viszont pont az az állítólagos probléma, hogy más lakcímre vannak bejelentve…

Az utóbbi időben előfordult az is, hogy azzal beszélték le a bántalmazottakat, hogy a 72 óra úgyis nagyon rövid, és utána a bántalmazó csak még agresszívabb lesz, amikor hazamegy.”

Utóbbi „érv” azért különösen aggasztó, mert kiderül belőle: aki ezt mondja, maga is pontosan tudja, hogy a másik fél valós veszélynek van kitéve, ám ahelyett, hogy a törvény nyújtotta minden lehetőséget felhasználva segítene, lényegében arra próbálja rábeszélni, hogy tartsa fenn a bántalmazó kapcsolatot, ne forduljon hivatalos segítségért, és egészen egyszerűen zokszó, panasz, és menekülési kísérlet nélkül, csak „viselje el” a bántalmazást, hiszen, ha hozzájuk (a rendőrséghez!) fordul, akkor „úgyis csak rosszabb lesz”. 

Amikor a nem létező formanyomtatvány hiányzik

„Korábbi tapasztalataink szerint a bíróság főleg akkor rendelte el a távoltartást, ha a nőn fizikai sérülések voltak, ennek hiányában szinte soha. Előfordult olyan eset is, hogy a távoltartás elrendelése helyett a nőt büntették meg – sorolta a szakértő a példákat. – Az ország több pontjáról is érkezett beszámoló olyan bírósági gyakorlatról, hogy a távoltartás idejére is kötelezték a bántalmazott nőt a kapcsolattartás biztosítására – noha ezt maga a jogszabály kizárja.

De fordult elő olyan eset is, hogy egy nő távoltartás elrendelése iránti kérelmét amiatt utasították vissza, mert azt nem a kötelező formanyomtatványon nyújtotta be – ilyen viszont tudomásunk szerint nem is létezik.”

Ezek a példák nem egyszerűen arra utalnak, hogy a rendőrség nem volt támogató, vagy a konkrét rendőr nem kellően tájékozott. Sok esetben úgy tűnik, hogy tudatos törekvés a rendőri szervek részéről minél inkább kerülni az eljárást ezekben az esetekben, akár azon az áron is, hogy a szó szoros értelmében félreinformálják az áldozatot.

„Egy budapesti kerületben például rendszeres jelzés érkezett egyesületünkhöz azzal a panasszal több érintettől is, hogy az eljáró rendőr a távoltartást nem hajlandó a helyszínen elrendelni, hanem az érintettet arra kötelezi, hogy menjen be a kapitányságra. Az egyik konkrét esetben erre olyankor került sor, amikor ott volt az érintettel együtt a gyermeke is. Az édesanya elmondása szerint négy órát töltöttek a kapitányságon. Ez például kisebb gyerekkel éjszaka gyakorlatilag kivitelezhetetlen lenne egy bántalmazott anyának, aki azonnali eljárás híján viszont védtelen marad a bántalmazóval szemben.” 

Természetesen nem csupán negatív példák akadnak – Debreczy Eszter szerencsére be tudott számolni másfajta hozzáállásról is. „Pozitív példa minden alkalom, amikor az eljáró rendőr megfelelően tájékoztatja az áldozatot, komolyan veszi a párkapcsolati erőszakot, és együttműködésre törekszik.

Volt olyan esetünk, ahol különleges bánásmódot igényelt az áldozat a rendőrségen, és az eljáró rendőrnek tudása ugyan nem volt a különleges bánásmód intézményéről, de támogató volt, utánanézett, és meg is adta, mivel a feltételei fennálltak.”

Hasonlóságok és eltérések az ír eljárásokban

Az írországi eljárásról Laura Cahill pszichológussal és párkapcsolati terapeutával beszélgettem. Mint elmondta, bár az ír rendszer alapvetően támogató, az áldozatok itt is sok problémáról számolnak be. „A helyi bíróság adhat úgynevezet protection ordert. Ez a védelmi határozat arra az időre szól, amíg a bántalmazott és a bántalmazó kap bírósági időpontot safety (vagy barring) orderre.”

(A protection order ideiglenesen biztonságot nyújt a kérelmezőnek azáltal, hogy megtiltja az alperesnek az erőszak alkalmazását, illetve erőszakkal való fenyegetést, molesztálást, valamint félelembe helyezést, ha pedig az alperes másutt él, a végzés megakadályozza, hogy a válaszadó figyelje a kérelmező/eltartott otthonát, ellenőrizhesse. A bíróság mindezeken túl egyéb kivételeket és további feltételeket rendelhet a végzéshez belátása szerint.)

„A gond az, hogy ha a bántalmazott nem kap rögtön protection ordert a bíróságtól (és érzelmi vagy szexuális abúzus esetén sokszor nem kap), akkor gyakran csupán három-hat hónap múlva kerül sor a bírósági tárgyalásra. A klienseim szerint ez nagyon rossz, mert ebben az időszakban megsokszorozódik a fenyegetés, érzelmi abúzus és a gyerekek »agymosása«.

Ha súlyos fizikai bántalmazás történik, akkor interim barring ordert is kiállíthat a bíróság a bántalmazóra (ekkor a bántalmazónak azonnal el kell költöznie, és később teljes barring ordert ítélhet meg a bíró.”

Míg az Írországban élő, családon belüli, illetve párkapcsolati erőszakot elszenvedő nők és férfiak joggal panaszkodnak az ír ügyintézés nehézkességére, azok a beszélgetőpartnereim, akik korábban Magyarországon éltek, és saját maguk vagy családtagjaik révén szereztek tapasztalatot a magyar eljárásról, kivétel nélkül messzemenően jobbnak tartják az ír rendszer hatékonyságát, gyorsaságát és emberközpontúságát egyaránt.

Amikor a hatóság életet ment – és nem is csak az áldozatét

Fontosnak tartok megosztani egy olyan történetet, amely a legkevésbé sem hétköznapi, és bizonyos tekintetben nem is tökéletes példa. Ebben az esetben ugyanis – Írországban élő interjúalanyom beszámolója szerint – nem fizikailag bántalmazó kapcsolatról volt szó, hanem egy rendkívül nehéz élethelyzetről, amelytől mindegyik fél szenvedett. És amelyben három élet ment volna tönkre a hatóság azonnali, egyértelmű és határozott fellépése nélkül.

Anna története

„A párom alkohol- és drogfüggő volt. Eleinte fel sem tűnt, hogy drog hatása alatt van, amikor találkoztunk, hiszen lényegében nem is ismerhettem teljesen tisztán. Amikor pedig már kezdtem összerakni a képet, addigra teljesen benne voltam lelkileg, érzelmileg… és persze az első gondolatom az volt, hogy talán majd miattam megváltozik. Beszélt a gyerekkorában elszenvedett bántalmazásokról, a kudarcokról az életében, elmondta, hogy mi vezette idáig, és hogy pont egy olyan segítő kézre lenne szüksége, mint amit én tudnék biztosítani neki. Pont ez a szöveg kellett nekem, aki szerette az ilyen kihívásokat. Összeköltöztünk, eltelt pár hét, és – természetesen – egyre rosszabb lett a helyzet.

Rendszeresen fedeztem fel, hogy hiányzik pénz a pénztárcámból, sőt a lakótársamnak is sorra tűnnek el az értékei. Tudtam, kit keressek, ki a bűnös. És azt is tudtam már, mi lehet az egyetlen megoldás. Kitenni.

Megszabadulni tőle lelkiismeret-furdalás nélkül. Igen, ez a határozott döntés meg is volt bennem – csakhogy egy terhességi teszten megjelent a két csík… Fel sem tűntek a tünetek, annyira el voltam foglalva azzal, hogyan szabadulok meg a páromtól, de egyszer bevásárlás közben rám tört egy fura érzés, és vettem egy tesztet.

Pozitív lett. Teljesen összetörtem.

Írországban élek. Itt nem volt még engedélyezett az abortusz. Ráadásul van egy alap autoimmun betegségem, ami miatt a hazautazás sem lett volna egyszerű, mivel orvosi felügyelet kell repülős utazáshoz. De féltem megtartani a babát, hiszen egy szenvedélybeteg az apa… Féltem, hogy genetikai problémák lennének, plusz teher az én betegségem. Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek.

A lelkiismeretem végül arra kényszerített, hogy bevalljam a páromnak, terhes vagyok. Képes volt meggyőzni, hogy megváltozik, letesz mindent, mire megszületik a baba tiszta lesz, dolgozni fog stb.

Gyötrelmes hónapok vártak rám. Az ígéretek pár hét után elfogytak. Talált ugyan jól kereső munkát, de a pénz kilencven százaléka elment az élvezeteire.

Testileg nem bántott soha, de sosem tudtam, mikor milyen állapotban lesz, akár otthon, akár egy orvosi vizsgálaton, amelyre elkísért. A viselkedése pedig rettenetes volt, amikor ivott vagy drogozott. Sokszor reggelig ébren tartott az előadásával arról, hogy mennyire csalódott bennem, és hogy semmire sem vagyok képes.

Ő az a típusú ember volt, aki tisztán nem merte a problémákat megbeszélni, hanem hetekig gyűjtögette a sérelmeket (éppen nem volt szex, nem szépen szóltam hozzá, nem volt meleg étel készítve, mire hazaért, ha meghívta valamelyik barátját, túl kedvesen vagy éppen nem kedvesen viselkedtem velük, stb.). És amikor részeg volt, minden ilyen előkerült, és ment a cirkusz. Poharakat, berendezést, telefont, laptopot tört, ha nem úgy válaszoltam, ahogy neki tetszett. De mindez csak akkor, amikor nem volt tiszta. Tiszta pillanataiban mintha más ember lett volna, akkor képes volt elfelejtetni, hogy mit tesz velem. 

Kilenc hónapon át rettegtem, hogy éppen milyen állapotban jön haza. De bíztam abban, ha nekem nem, akkor majd a fiának sikerül megváltoztatnia. Ám még a szülés előtti napon, sőt a babánk születésekor is be volt állva. Ettől teljesen kikészültem, és mivel teljesen le voltam gyengülve, sürgősségi császár lett a vége.

Azt hittem, ez majd segít letenni a cuccot, hiszen majdnem elveszített minket. De nem – ideig-óráig ment csak.

Két hónapos lehetett a pici, amikor nem bírtam tovább. Úgy éreztem, nem tehetek ki egy csecsemőt az ő idegbajának – hiszen, ha úgy volt kedve, az egész házat felverte éjszaka, hol csak mert ő jól érezte magát, hol pedig, mert balhézni volt kedve velem. Ezért aztán egy ilyen este ráhívtam a rendőröket, hogy nem bírom, és félek, baja esik a gyereknek, ha olyan állapotban fogja meg és esetleg leejti. Azonnal elvitték, de csak arra az éjszakára. Ekkor még nem történt semmi, a dolgok ugyanúgy mentek tovább, mint ezelőtt, sőt talán még jobban ivott, drogozott, mert én átvertem, és hátba szúrtam azzal, hogy ráhívtam a rendőröket. Mindennap azt hallgattam ezután, hogy nem bízhat bennem.

Aztán az egyik éjszaka felébresztette a picit, hogy miért alszik, amikor ő játszani akar vele. Megpróbáltam megakadályozni, ellökni tőle… na ekkor kaptam egy pofont. A legelsőt. Egyet, de az felnyitotta a szemem. Felhívtam a rendőrséget, elvitettem újra.

De most nem álltam meg ennyinél, másnap a családjogi bíróságon kezdtem a napot, és beadtam a távoltartási kérvényt. Mindent elmondtam, ami velünk történt. És itt meghallgattak. A verbális bántalmazást is úgy kezelték, mint bármi mást. Azonnal egyhetes határozatot kaptam arról, hogy nem jöhet vissza hozzánk, nem jöhet a közelünkbe a tárgyalás napjáig. A tárgyalásra pedig már egy hét múlva sor került.

Ez alatt az idő alatt nem vettem fel a telefont, ha hívott, nem tudott rólunk semmit. Egyszer ugyan megjelent a háznál könyörögve, de mivel megszegte a határozatot, elég volt csak bejelenteni a rendőrségen, már vitték is el.

A tárgyalás napján láttam újra. Összetörve, tisztán. Mindent megtett, hogy végighallgassam, és mindent megtett volna azért, hogy visszafogadjam, ezt mondta. Bíróság előtt, tanúk előtt fogadta meg, hogy megváltozik, mint a filmekben – esküdözött, hogy segítséget kér szakembertől, és megszabadul minden szenvedélyétől.

Ötéves védelmi papírt írtunk alá, bírósági határozatot arról, hogy amennyiben nem tartja magát az ígéreteihez, és nem veszi kezdetét a gyógyulása, bármikor jelenthetem, és akkor örökre elveszít minket.

Azóta két és fél év telt el. És tiszta. 

Mai napig van egy támogatónk, aki időről időre bejelentkezik, lelkileg és minden szükséges téren segít minket, ha kérdésünk vagy problémánk van. Munkahelyi ellenőrzések is voltak, a megkeresett pénzét én kezeltem egy jó ideig. De ekkor már mindent önként vállalt. 

Úgy érzem, meg kellett élnünk minden szörnyűséget ahhoz, hogy elismerje, mekkora baj van. Hogy megszülessen benne az ahhoz, hogy megváltozzon. 

Mintha egy új embert kaptam volna, olyat, aki ugyan nem tökéletes, de tudja, hol hibázott, és mai napig e hibák miatt küzd, hogy a sok rosszat végleg elfelejtesse és helyrehozza. Nagyon sok van még hátra ahhoz, hogy azt mondhassam, vége, és ez az ember már nem az, aki volt. De ha így halad, nagyon remélem, tényleg sikerül jobb emberré válnia, és ami fontosabb, annak is maradni.”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Azonnali reakció a rendőrség részéről, azonnali távoltartási végzés, amelyet gyorsított eljárással lefolytatott bírósági meghallgatás követ, majd szigorú ellenőrzés és maximális támogatás

Nem csak a fenti történetet elmesélő beszélgetőpartneremtől, más Írországban élő, illetve ír, magyar vagy más nemzetiségű partnerétől szenvedő interjúalanyomtól is hallottam hasonló pozitív tapasztalatokról.

És bár Anna története valóban ritkaságszámba megy, az, hogy egy gyors, hatékony, támogató hatósági eljárás életet menthet, nem afféle üres szólam csupán.

Anna szavainál jobban nem tudnám megfogalmazni azt, ami számomra is talán a legnagyobb tanulság ezekben a történetekben: „Annyira szükség lenne arra, hogy otthon is így kezeljék az áldozatokat, mint itt, Írországban, hogy meghallgassák őket, és támogatást kapjanak, amikor kell. Otthon még sokan tabuként, kudarcként, akár szégyenként kezelik ezt a helyzetet, pedig biztos több hepiend lenne, ha az emberek segítenének ahelyett, hogy homokba dugják a fejüket egy ilyen esetről hallva.”

H. Fekete Bernadett

Források: ITT és ITT.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ondacaracola photography