Miért van ez így, anya?

– kérdezi a lányom ma reggel, amikor egyébként a Londonban március elején elrabolt és meggyilkolt Sarah Everarddal kapcsolatos újságcikkekkel kezdtem a napot. Majd értekezleten megállapítottuk, hogy nincs köztünk olyan, akit ne ért volna ilyen-olyan szexuális abúzus valamikor eddigi élete folyamán.

Mintha csak a női lét kötelező attribútuma, beavatási szertartása lenne a szexuális erőszak valamilyen fajtája a füttyögetős-beszólásoktól a levakarhatatlan nyomuláson és kéretlen fogdosáson át a különféle vágybeteljesítő dolgokra kényszerítésig. Pedig NEM AZ! 

Mert nincs olyan nő, aki ezeket a dolgokat megúszná”

– mondja az egyik kolléganőm, és még azt is hozzáteszi: „fiatal lánynak lenni különösen kemény”.

Nem tudjuk cáfolni az állítást, hallgatunk, azt hiszem, mindenkinek képek peregnek a fejében, nekem is, közben szíven és gyomron szúr egyszerre a gondolat, hogy azok a dolgok (értsd: szexuális abúzus), amik velem és a környezetemben lévő nőkkel (és férfiakkal, mert ők se védettek az erőszakkal szemben, különösen, ha még gyerekek) megtörténtek, vele is megtörténhetnek. Nem zárhatom be egy szekrénybe, pedig néha, esküszöm, eszembe jut ez az abszurd ötlet, ha nem gondolom is komolyan természetesen. (Viszont nagyanyámat tényleg bezárta pár hétre az anyja: egy ládába az oroszok elől, sokszor mesélték gyerekkoromban).

Engem meg a férjem zárna be szerintem, na, jó, ez túlzás, de azt mondta pár napja, miután híreket olvasott, hogy ne járkáljak ki egyedül kutyát sétáltatni az erdőbe. Reflexből vágtam rá, hogy én nem félek!

És mikor szelíden érvelni kezdett, hogy miért ne „mászkáljak egyedül” mégse, akkor dühös lettem, kiabáltam is, hogy nem lehet bezárva élni, rettegve, rossz dolgokra készülve örökké. Rám hagyta (gyanítom, hogy csak egyelőre), visszavonulót fújt, én pedig azon törtem a fejem, miért lettem ilyen ingerült, hiszen nem korlátozni akar, csak félt, mert olvasta a híreket. 

 

Milyen híreket?

Nem, őt még nem az angliai eset kavarta fel, hanem két egymást követő támadás nem messze a lakóhelyünktől.   

Január közepén a gödöllői HÉV-en próbált megerőszakolni egy nőt egy ismeretlen férfi. Fényes nappal volt, az asszony munkába ment. Dulakodtak, a szexuális erőszak elmaradt végül, de a nőt rettenetesen összeverte és kirabolta a támadó. Az egymillió forintos nyomravezetői díj sem vezetett eredményre eddig: a férfit nem találják.

A második eset nem messze onnan (és innen, tőlünk) Kistarcsán történt, egy sétáló várandós nőt tepert le egy férfi. Egy mezőgazdasági területre vonszolta, és kétszer megerőszakolta, megverte. Ebben az ügyben már van gyanúsított.

A Sarah Everard-eset kapcsán is. Egy rendőrt (!) vádolnak azzal, hogy március 3-án az utcáról elrabolta, majd megölte a fiatal nőt, akinek a holtteste egy héttel később került elő. Az ügy azóta is lázban tartja a londoniakat, sőt világszerte érezteti hatását, egymás után mondják el egykori áldozatok a történeteiket, hogy demonstrálják: nem vagyunk biztonságban mi, nők a köztereken.

És mondjuk ki: nem vadállatok nyüzsögnek körülöttünk, nem mérges kígyók tekeregnek a lábunknál, hanem egymástól kell félnünk.

Tartanunk kell az „idegen férfiaktól” (van, akinek még inkább a hozzátartozóitól), annak ellenére, hogy nagy részük sosem bántana minket, sőt saját lányukért, anyjukért, feleségükért, szerelmükért, lánybarátjukért, nőrokonaikért rettegnek ők maguk is nap mint nap, nehogy bajuk essen, amikor iskolába mennek, dolgozni, sétálni vagy moziba, színházba, szórakozni.

Vedd tudomásul, hogy én nem félek! – vágtam a férjem arcába. Sőt, nem vagyok hajlandó félni!

Mondom én, aki hülyére aggódom magam a gyerekem miatt…

De mert felemeltem a hangomat, nyilvánvaló, hogy feszültség, szorongás van azért bennem alanyi jogon is.

Nem nevettem, nem legyintettem: kiabáltam.

Mert dühös voltam, hogy miért téma ez még mindig, ahogy 40 éve is téma volt, és anyámat, nagyanyámat, minden egyes felmeNŐmet sújtotta valamiképp az erőszak. Miért nem fejlődik semmit a világ ezen a téren? Miért van az, hogy ugyanúgy féltenem kell a gyerekemet (és az unokahúgomat, a tesómat, a barátnőimet…), ahogy engem féltettek a szüleim? Térfigyelő kamera, mobiltelefon és egyéb biztonság illúzióját adó kütyük ide vagy oda.

„Ne mászkálj kint az utcán a sötétben, kislányom!”

„Fogd a markodba a kulcsodat vagy valami éles tárgyat, ha egyedül jössz haza a szakkörről!” „Ha füttyögnek, ne nézz oda, ha beszólnak, ne szólj vissza, hanem húzz el onnan!” „Ne szállj be senki mellé a liftbe!” „Kellene valamilyen küzdősportra járnod, hogy meg tudd védeni magad!”

Még meddig kell ezeket a mondatokat mantráznia anyáknak-apáknak, mert más anyák és apák gyerekeinek nem tanította meg senki annak a mondatnak a jelentését, hogy: „nem a tiéd”?

Az online szexuális zaklatásról sokat beszélünk (sajnos joggal), miközben a kőkorszaki, barbár 1.0-ás támadásoknak ugyanúgy ki vagyunk téve még mindig, ahogy bármikor korábban a történelem során.

Mert a technika változik, ám az ember sajnos sokkal lassabban, ha egyáltalán…

Vajon minek kell történnie ahhoz, hogy már ne tartozzon a kötelező gyereknevelési körök közé szükségszerűen a riogatás? 

Miért lenne jobb félni, mint megijedni?

Nem, nem jobb félni sem!   

Kurucz Adrienn

 

A NANE Egyesület segélyvonala bántalmazott és szexuális erőszakot átélt nőknek: 06 80 505 101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22; szerda 10-12 óráig; ingyenesen hívható mobilról is).

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) telefonszáma: 06 80 20 55 20 (ingyenesen hívható napi 24 órában, abban az esetben hívja, ha menekülnie kell otthonról vagy krízisszállást keres.)

A PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata: 06 70 220 2505 (szerdánként 12-14 óráig, ugyanekkor csetügyelet is van 16-18 óráig, és csütörtökönként 10-12 óráig, e-mailen: [email protected] (Az anonim csetügyelet linkje ITT érhető el.)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/KatarzynaBialasiewicz