Az ideális világomban mindennap hétkor kelek, megiszom a frissen préselt, szűz zellerlevem, amit előző nap, megmosva és felszeletelve a hűtőbe tettem egy üvegben (mert műanyagot nem használok). Aztán megeszem a gluténmentes, bio, natúr zabból készített zabkásámat, amihez nem adok semmilyen édesítőt, csak a szuperfejlesztésű kollagént, majd megiszom a májtisztító teám üresen, és jógapózba vágom magam a szőnyegen, hogy kisimult idegekkel induljak neki a napnak. 

Az ideális világomban napi két és fél órát töltök az edzőteremben: hetente háromszor kardióedzést, kétszer erősítőt tartok edzővel, pontosan elvégzem a gyakorlatokat, mindenre odafigyelek, nem vagyok fáradt, mindig van kedvem hozzá, és az edzőm is inspirál. Utána vegán fehérjét iszom, és lemegyek az egyórás szeánszomra a spába, ahol a sókamrából átülök az infrába, onnan meg a gőzbe levezetésképpen. Mindent megteszek, hogy a stressz ne merítse ki túlságosan a mellékvesémet. 

Az ideális világomban heti háromszor eszem halat, napi fél kiló zöldséget elfogyasztok, megvizsgálom a termékek összetevőit a boltban, mielőtt megveszem őket, gyakori vendég vagyok a biopiacokon, kerülöm az adalékanyagokat és a tejtermékeket, nem eszem tojást, húst is egyre ritkábban (akkor is házit), és kis csírákat nevelek a konyhaablakomban.

Az ideális világomban betartom az időhatárokat, időben leadom a kéziratot és a cikkeket is a szerkesztőségben, pontos kutatómunkát végzek, és legalább ötször olvasok el mindent, mielőtt átadnám a szerkesztőnek. 

Az ideális világomban hetente látogatom a terapeutámat, nem borulok ki semmin, mert megtanultam függetleníteni magam a bántástól. Mindig megőrzöm a hidegvéremet, kellően empatikus vagyok, és segítek, ahol tudok. 

Az ideális világomban jó élni, mert ott mindig rend van a lakásban, nem veszekszem senkivel, és mindennap főzök, mert imádom azt is, kikapcsol. 

És akkor azt még nem mondtam, hogy az ideális világomban konstans hatvanöt kiló vagyok a 175 cm-es magasságomhoz, tónusosak az izmaim, pöpecül áll rajtam a ruha, és minden smakkol, mert elégedett vagyok magammal. Hiszen láthatjátok, mennyi mindent megteszek magamért az ideális világomban. 

 

Ez a világ azonban csak nekem ideális, ez az én személyre szabott világom, amit én alakítottam ki magamnak, és amiben szeretek létezni, de csak ritkán tudom huzamosabb ideig tartani. Néha kilengek, leeresztek, elszalad velem a ló, néha két napig tart a parti, néha rohadtul magam alatt vagyok, néha nem bírok megküzdeni azzal, hogy hormonpótlásra van szükségem, és soha nem lesz már ugyanolyan a testem. Néha kiráz a hideg a zöldségtől, és néha egy citromtortára vágyom, meg borjúbécsire tejfölös uborkasalátával. Néha felszalad rám plusz nyolc kiló, és van olyan, hogy hetekig nincs kedvem megmozdulni.

Néha felbasznak a kommentelők és a sokadik troll, aki odajön arc nélkül kötözködni, néha nem bírom elviselni, hogy nem feszes a hasam, és néha nyálcsorgatva nézem a fotót magamról, amikor még csak 55 kiló voltam, és tudom, hogy soha többé nem leszek már olyan. 

A csütörtöki cikkem után kicsit úgy érzem, mintha még mindig nem akarnák megérteni (nem mindenki, csak páran), hogy az a vágy, hogy ne piszkáljuk egymást a külsőnk miatt, nem egyenlő azzal, hogy az egészségtelen életmódot propagálnánk.

Én szerencsés embernek mondhatom magam, mert jó adottságokkal születtem, nem volt súlyproblémám a rákom előtt, nem szóltak be az iskolában a külsőmre, sőt. De ez csak én vagyok, egy szerencsés ember, akit maximum annyival szekálhattak, hogy kancsal és szemüveges. (Nem hagytam magam.)

Amióta odafigyelek az étkezésre, és megszerettem a sportot, és mindezeket magamhoz képest, a saját erőmhöz és attitűdömhöz mérten alakítottam ki, azóta próbálok ezekből átadni valamit, úgymond, orientálni a követőimet. Klassz és egészséges recepteket osztok meg, amikor pedig rendszeresen edzettem, akkor arról posztoltam sokat, és sokan visszajeleztek, hogy motiválom őket, vagy miattam kezdték el a mozgást.

Imádtam azt is, hogy a testemből képes vagyok még mindig kihozni egy szerethető és számomra szép formát. De nekem is vannak sötét időszakaim, amikor nem megy.

Ráadásul itt vagyunk egy speciális élethelyzetben, beszűkültek a tereink, és mintha jobban esne most még egy kicsit azzal is nyaggatni egymást, ki hogyan néz ki, és hogyan él. Az egészséges életmód mellett tettem le a voksomat, ami időnként nem jön össze, de még amikor igen, akkor sem fogom tudni visszakapni azt a fiatalkori testet, amivel egykor bírtam. De nem is akarom. Butaság volna azt hinni, hogy ez lehetséges.

A „body positivity” és a másik testének elfogadása tehát az én olvasatomban nem egyenlő azzal, hogy arra bátorítanék bárkit: nyugodtan zabáld csak a cukros fánkot, és maradj kövér, szeresd magad úgy is. Ehelyett azt feltételezem a számomra ismeretlenről, hogy nincs a tudás birtokában, vagy a tudás birtokában van ugyan, de nem képes megvalósítani a céljait számos ok miatt. (Hogy csak egy szélsőséges példát említsek: mondjuk, azért növesztett zsírt maga köré, mert sokat bántották, és így tudat alatt nagyobb biztonságban érzi magát, mintegy erődöt építve maga köré.)

A body positivity nekem azt jelenti, hogy nem basztatom azt sem, aki nádszálvékony, mert nem tudhatom, hogy rendben van-e a pajzsmirigye, vagy azért küzd étkezési zavarokkal esetleg, mert az iskolástársai folyton piszkálták, esetleg arra a lányra akar hasonlítani a magazinban, aki az életben sosem nézett ki úgy, mint a fotón. 

És azt is jelenti, hogy nem piszkálom azokat sem, akik mindennap sportolnak, izmosak és feszesek, és nem mondom, hogy biztosan rossz anyák, amiért ennyire el vannak foglalva magukkal, mert így tutira nincs idejük a gyerekeikre. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az ideális világban mindenkinek kéne, hogy legyen lehetősége, motivációja és financiális háttere arra, hogy egészségesen éljen, jól táplálkozzon, törődjön magával, ne stresszeljen, meditáljon. De mi rohadtul messze vagyunk az ideális világtól, különböző állapotú a testünk és az idegrendszerünk, és még mindig nem látunk bele abba, hogy miért úgy néz ki a másik, ahogy kinéz. 

Egy dolgot tehetünk: ha nem tetszik nekünk, zavar, hogy kövér vagy sovány, túlságosan izmos vagy csúnya a bőre, vagy akármilyen – békén hagyjuk, ha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy segítsük és támogassuk őt.

Mert egymás testének elfogadása nem azt jelenti, hogy az egészségtelen életmódot támogatnánk, hanem azt, hogy: „nem bántalak, nem ismerem a történeted és a körülményeid, de gyere, megfogom a kezed, és próbálok neked segíteni. Ha pedig nem tudom, hogyan kell, akkor békén hagylak.”

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Luis Alvarez