–

A kis ütött-kopott Skodánk azonban rendíthetetlenül rója az utcákat és szedi össze négyesével a gyerekeket minden hétvégén. Az eredeti tervekhez képest azonban nem négy önkéntes, hanem két önkéntes és két tablet várja őket a fejlesztőházunkban, tekintettel a koronavírusra. Az InDaHouse a fügödi gyerekekkel együtt összesen 150 gyereknek tart fejlesztő foglalkozásokat hétről-hétre Borsod kellős közepén, és ehhez arra lenne szükség, hogy minden hétvégén 15 önkéntes utazzon oda, lakjon együtt két napig és tanítsa a gyerekeket. Ez a jelenlegi helyzetben nem kivitelezhető biztonsággal, ezért egy nagyon szigorú döntéssel minimalizáltuk a helyben lévő emberek létszámát, és minden foglalkozást, amit csak lehet, online kezdtünk el megtartani. Így esett, hogy a fügödi ötévesek matematika és anyanyelvórái is tableten keresztül zajlanak szeptember közepe óta.

Mindezzel párhuzamosan a családok és a gyerekek a kezdeti fellángolás és a táborok okozta endorfinlöket után kezdik kiismerni, hogy miről is szólnak a velünk töltött órák, és sajnos nem minden gyereknek fűlik hozzá a foga.

Eddig két kicsit „veszítettünk el”, mert nem szerettek volna jönni többet

A lemorzsolódás persze egy ilyen program természetes velejárója, nem csak az induláskor, a már évek óta futó programjainkban is előfordul, hogy jön-megy egy-két gyerek, mert a régiek elveszítik a motivációjukat, és a helyükbe újak kerülhetnek be, akik sokszor egy évig is várnak. Össze kell csiszolódunk, a közösségnek meg kell tapasztalnia, hogy kik vagyunk, mit szeretnénk, mit kapnak és mit nem kapnak tőlünk, ami különösen nehéz egy olyan megfoghatatlan dolog esetében, mint a tanítás, készségfejlesztés. Mindezek ellenére mindig nagyon szomorúan vesszük tudomásul a gyerekek negatív döntését, főleg, amikor látjuk, hogy milyen sokat számítana a jövőjük és az esélyeik szempontjából, ha benne maradnának a programban. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ez még nagyon sokat fog változni, az előttünk álló évek alatt valószínűleg azok is jelentkezni fognak, akik most kimaradnak. 

A gyerekek motivációját, kedvét tekintve nagyon merész döntés volt az online módra való átállás, hiszen olyan gyerekekről beszélünk, akiknek a túlnyomó többsége okostelefont sem látott soha, nemhogy tabletet, és még nem alakult ki bennük az a fajta rugalmasság, hogy bármelyik önkéntesünkkel szóba álljanak.

A tabletekre például szemet kellett ragasztanunk a kamerákhoz, hogy tudják, hova kell mutatni a kezükben lévő dolgokat. 

A gyerekek fele fantasztikusan reagált, imádnivalók, ahogy a fülhallgatóval a fejükön, ülésmagasítóval a székükön, bátortalan hangon, de együtt dolgoznak az otthonról segítő önkéntesekkel, szótagolni tanulnak, geometriai formákkal játszanak, analógiákat ismernek fel. A többiek sokszor segítséggel, de szintén helytállnak, és csupán néhányan vannak, akik egyáltalán nem akarnak odaülni. Most dolgozunk azon, hogy velük végig személyesen tudjunk foglalkozni. 

A kézügyességgel kapcsolatos és a mozgásos foglalkozásokat a jelenlévő önkéntesek/munkatársak tartják meg. Én például a mostani hétvégén 29 alkalommal voltam kígyó, hernyó, halacska és lepke. Mindegyikhez hason kell feküdni, és legalább ötször feltolni magad hátizomból, miközben a kezed vagy magad mellett van a földön, vagy kalimpálsz vele, mint a halacska az uszonyaival, vagy kitárod a végtagjaidat, mintha a szárnyaidat feszítenéd meg gyönyörű pillangóként. (A gyógytornászom büszke lenne rám.)

Amellett, hogy gyerekkorban az agyunk fejlődéséhez az izmainkon és a mozgáson keresztül vezet az út, fontos, hogy megerősödjön a gyerekek háta, hogy amikor iskolába mennek, ne „essen le” a fejük, és tudják magukat tartani az iskolapadban.

Ezért a gyógypedagógusaink által összeállított foglalkozások során állatokat utánzunk velük, miközben megtanuljuk, hogy melyik állat milyen színű, mit eszik, hol él. Most például 29 gyerekből öten maguktól tudták, hogy a pillangó a hernyóból lesz, néhányan még a hal uszonyát is meg tudták nevezni, a színeket viszont majdnem mindenki tudta, ami augusztusban még messze nem volt így.  Szinte mindannyian el tudnak számolni tízig, de aki augusztusban egyáltalán nem tudott, az is legalább ötig. 

A gyerekek tehát fejlődnek, hétről hétre sokkal ügyesebbek, amit nagyon jó érzés látni. Ketten már meg is öleltek, ami azt jelenti, hogy kezdik biztonságban érezni magukat nálunk, örömmel jönnek, és elkezdtek kötődni. Ez azért nagyon fontos, mert ez a kapcsolat kell ahhoz, hogy olyan feladatokat is megcsináljanak a biztatásunkra, amiről nem hiszik el, hogy képesek rá, vagy például viszolyognak tőle, mint ahogy legutóbb az ujjal festéstől. Pedig ez is nagyon fontos annak érdekében, hogy a készségeik fejlődjenek. Szintén a gyógypedagógusainktól tudtuk meg, hogy az agyunkra két dolog van olyan hatással, mintha meginnánk egy dupla kávét: a mozgás és a trancsírozás. A trancsírozás azonban nem minden gyereknek esik jól, ezért lassan, az ő tempójukban rá kell vezetni őket.

Ki hitte volna, hogy vannak gyerekek, akiknek még az is nehéz, hogy könyékig tunkoljanak valamiben. 

Bár a szeptembert nagyon nehéz volt túlélni szervezetileg a járvány miatt, végtelenül kimerített minket, hogy próbáltunk okosak és bölcsek lenni, hogy állandóan újraterveztünk, tény, hogy a fügödi gyerekek nemcsak túl vannak az első hat InDaHouse-os hétvégéjükön, de még a szülő csoportunk is elindult, igaz, csak két fővel. Negyvennégy iskolás gyerek jelentkezett az őszi szünetben szerveződő tanulástámogató táborunkba. Amikor nagyon el voltunk keseredve, felemlegettük, hogy hat évvel ezelőtt, amikor Perén elindultunk, havonta tartottunk egy játékos hétvégét, és másfél év kellett ahhoz, hogy tanulni kezdjünk a gyerekekkel. Ehhez képest most a nehézségek ellenére is turbófokozatban haladunk. 

Benkő Fruzsi

A képek a szerző tulajdonában vannak