„Már nem magyarázom vadidegeneknek a boltban meg a postán, hogy én is magyar vagyok. Belefáradtam” – Egy színes bőrű magyar lány gondolatai

–

Magyar–afrikai félvérként már sokat tapasztaltam. 

Voltam csúfolva, megalázva, kiközösítve, megütve. El lehet képzelni, milyen érzés volt, amikor kisiskolás koromban a sorba mellém állított kislány nem akarta megfogni a kezemet, mert undorodott tőlem és azt hitte, bepiszkítom. Ez olyan fájdalom, amit csak az érthet meg, aki volt már „más”. Én az voltam egész életemben.

Tudom, hogy milyen írások alatt nem akarom látni a hozzászólásokat, és sajnos mindig beigazolódik a félelmem. Nincs mint szépíteni ezen: látom, hogy a legtöbb ember a téma kapcsán megjelenő cikkek alatt mérges vagy röhögő emojival reagál. A George Floyd bűnlajstromát részletesen listázó félig kamuoldalt olyan ismerőseim biggyesztik ki a Facebookra, akikről soha nem gondoltam volna. Ezek persze bántják az igazságérzetemet, de tudom, hogy eleve vesztes pozícióból próbálok embereket meggyőzni. Általában külföldi oldalakról tájékozódom, ahogy a magyar vonatkozású híreket is magyar hírportálokon követem. Szerintem mindenkinek, akinek van erre lehetősége, így kéne tennie.

A mai napig rosszulesik, hogy itthon a legnagyobb természetességgel használják az n betűs szót. Az még inkább bánt, hogy van, akire rászólok, mégis tovább használja, mondván, ő azt nem sértésnek szánja.

Pedig ez pofonegyszerű: ha Mihály jelzi, hogy hívd Misinek, mert a rendes nevét nem szereti, akkor nem fogod Mihálynak hívni. Ez nem a PC-ről szól, amiről mindenki irtózva beszél. Külföldön ezt a kifejezést csak a rasszisták használják.

Elegem lett

Unom, hogy bárkivel találkozom, először a származásomról kell beszélnem, vagy mosolyogva büszkének lenni rá, amiért megdicsérik a kiejtésem. Már nem magyarázom vadidegeneknek a boltban meg a postán, hogy én is magyar vagyok. Belefáradtam. Kívülről tudom a kérdéseket és azok sorrendjét. Egyszer házibuliban voltunk egy gyerekkori barátnőmmel, aki kifejtette: nem érti, hogy bírom, mert őt ez már nagyon fárasztja. Elkezdett helyettem válaszolgatni a kérdezőnek. Azt mondta, svéd vagyok, és ezzel le is zártuk a beszélgetést.

Elegem van belőle, hogy mindenki szerint csak és kizárólag hiphopzenét hallgathatok, és biztos jól énekelek (nem) és táncolok (nagyon nem). Sajnos ez is egyfajta rasszizmus, még ha nem bántó szándékkal bélyegeznek is meg. 

Black Lives Matter!

Észrevettem, az új zsebnáci (sic!) kifejezés az All Lives Matter lett. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy a mai popkultúrában naprakész fiatalok még mindig nem értik meg a Black Lives Matter lényegét és nem provokációból írják ezt minden BLM-poszthoz. Az embereknek azt kéne felfogniuk, amikor George Floyd életén csámcsognak, hogy ez nem a „bűnözőről szól, akiből mártírt csinálunk”. Ez szól Breonna Taylorról, a huszonhat éves medikusról, akit a téves címre belépő rendőrök kérdés nélkül végeztek ki a saját otthonában nyolc, mellkasra leadott lövéssel. Szól Ahmaud Arberyről, aki futni ment, és egy apa-fia páros üldözőbe vette, majd egy puskával agyonlőtte. Csak a nagy felháborodás hatására tartóztatták le őket négy héttel később. Breonna gyilkosai azóta is szabadon vannak. Itt még fel tudnék sorolni rengeteg más példát. Az amerikai igazságszolgáltatás szerint egyikük élete sem számított.

Szóval úgy vélem, akit zavar, hogy tüntetnek, és ezt (is) csak médiahisztinek tartja, el kellene gondolkodnia azon, mit szólna, ha az ő családtagjával történne ilyesmi.

Ilyenkor szokott jönni az az érv, hogy vele ilyen nem történhet, mert nem Amerikában van, és különben is, ő nem bűnöző. El kell hogy keserítsem ezeket az embereket: nem csak a bűnözőket éri rasszista megkülönböztetés.

Budapesti megmozdulás

Meglepetésemre Budapestre is szerveződött valami: múlt vasárnap több mint ezren mentünk ki a Szabadság térre. Különféle korú, nemű, identitású ember részvételével békességben, csendben zajlott le a megemlékezés. A beszédek olyan halkan zajlottak, hogy még a szomszéd éttermek teraszán ülő emberek sem tudhatták, miért gyűltünk össze. Többen voltak George Floyd vagy Black Lives Matter feliratú táblákkal. Egy ponton a felszólalók megkértek minket, hogy csenddel és nyolc perc negyvenhat másodpercig tartó térdeléssel tisztelegjünk George Floyd emléke előtt. S hogy ne csak a szépeket mondjam, volt két kellemetlen dolog is.

Egy fiatalember fontosnak tartotta, hogy odajöjjön, és bekiabálja, hogy: „Halál a niggerekre!”

Bódi Ábel, a Mandiner lelkes publicistája is azt érezte, hogy neki részt kell vennie egy a meggyilkolt feketék miatt szervezett békés megemlékezésen, és két társával „European Lives Matter” feliratú táblával kell kiállnia a fehérek elleni rasszizmus mellett. Hogy, hogy nem, egy kézi kamerával fel tudott venni mindenkit, aki el akarta zavarni. Ebből természetesen internetes riport is lett. Nézze meg, akinek gyomra van hozzá. Nekem nincs.

Lesz változás?

Erre az egyszerű válaszom az, hogy nem. Amíg a világ világ, mindig lesz rasszizmus. Mindig lesznek gyenge emberek, akik az ismeretlen iránti gyűlöletben fejezik ki önmagukat. Azok a jelentős közéleti személyiségek, akik tettek volna a rasszizmus ellen, mind merénylet áldozatai lettek. Semmilyen változást nem hozott sem a világpolitikában, sem az emberek gondolkodásában, hogy nyolc évig félig fekete elnöke volt Amerikának. Az, hogy a királyi családba beházasodott egy félvér színésznő, szintén csak negatív visszhangot kapott. Érdekes az a pár évvel ezelőtti történet, amikor Will Smith Budapestre érkezett a stábjával. A hollywoodi sztárt mindenki imádta, hirtelen színvakok lettek a kommentelők.

Eltűnt a négerezés. Hamar elterjedt viszont a videó egy kollégájáról, akit egy idősebb nő leköpött. Ez a kettős mérce.

Azt állíthatom, hogy talán valami elindult. 

Olyasmi történik, mint a #metoo mozgalom volt 2017-ben. Sokan unták, vagy túlzásnak gondolták, de fontos fejek hullottak le, és végre hallathatták a hangjukat olyan emberek is, akik hosszú évekig nem mesélhették el a sérelmeiket.

Nyilvánosságra került egy videó, amelyben a korábbi NBA-sztár, Stephen Jackson látható, ahogy a nyakában ülő kislánnyal ismétlik, hogy „Daddy Changed The World” („Apuci megváltoztatta a világot”). A kislány George Floyd hatéves gyereke, Gianna. Talán túlzónak vagy hatásvadásznak tűnhet ez a jelenet, de a George Floyd-jelenség valóban változást hozott a világba. Soha ilyen világszintű felháborodást nem gerjesztett hasonló eset. Az, ahogy tíz percen keresztül nézhettük egy ember haláltusáját, olyan általános haragot és szomorúságot váltott ki mindenkiből, hogy ez akarva-akaratlanul is cselekvésre sarkallt vezetőket. Június 2-án a közösségi média összes platformján szinte mindenki „feketére váltott”. Ez volt a Black Out Tuesday. Floyd Mayweather profi bokszoló bejelentette, hogy állja George Floyd temetésének költségeit. Kanye West jelezte, hogy fedezi Gianna Floyd egyetemi tanulmányait, de a texasi Southern University is ösztöndíjat ajánlott a kislánynak.

A Fehér Házhoz vezető utca megkapta a Black Lives Matter Plaza nevet, Amerika- és Anglia-szerte pedig folyamatosan döntik le a konföderációs és egyéb, a rasszizmusra emlékeztető szobrokat.

Fel sem sorolom, hány ember vesztette el az állását, akiknek korábban voltak rasszista kijelentéseik, vagy érzéketlennek mutatkoztak a BLM mozgalom kapcsán. Donald Trump egyik kedvenc filmjét, az Elfújta a szél című 1939-es Oscar-díjas klasszikust levették több streamingszolgáltató műsoráról. Efelett nem akarok elsiklani, mert tudom, hogy sok ismerősöm fel volt háborodva miatta. Kevés film van, amit többször megnéztem, és a könyvet is elolvastam. Az Elfújta a szél egyike ezeknek. Imádom a történetet, csodálatosak a díszletek és a színészi játék.

A film nagy hibája viszont, hogy a rabszolgaságot romantizálja. Mammy karakterét szeretjük, ám nem is vesszük észre, ő és a többi fekete rabszolga milyen természetességgel kell hogy szolgálja a fehér gazdákat, és mennyire sok bántást kapnak.

A film híven ábrázolja a kort, de fájdalmas azoknak az embereknek, akiknek ősei átélték a rabszolgaság szenvedéseit. Sokat elárul a filmkészítés korszakáról, hogy a fekete színészek nem kaptak meghívást a bemutatóra, és hiába volt jelölt, majd nyertes a Mammyt alakító Hattie McDaniel, mégsem ülhetett a film sztárjaival egy asztalhoz, csak hátul szorítottak neki helyet. Azt gondolom, filmeket kitörölni nagy hiba, ahogy a történelmet sem hamisíthatjuk meg. Az Elfújta a szél nagy hatású alkotás, és aki teheti, olvassa el a könyvet is.

Ha érdekel, milyen feketének lenni

Annak, akit őszintén érdekel a Black Lives Matter mozgalom, ajánlom, hogy kicsit legyen nyitottabb olyan dolgokra, amiket nem feltétlenül reklámoznak a tévében és a hírekben. A Netflixen a zavargások hatására A segítség (The Help) című film került a nézettségi lista élére. Ebben egy fiatal, liberális, fehér újságíró (Emma Stone) szemén keresztül láthatjuk, milyen életük van a fekete dadáknak, akik még a házban lévő mosdót sem használhatják. Többen (köztük a főszereplő Viola Davis) is egyfajta kampányt indítottak, miért ne ezt a filmet nézzék meg azok, akik többet akarnak tudni a fekete történelemről. Az okok itt is hasonlók ahhoz, amiért az Elfújta a szél is tiltólistára került.

Szintén a Netflix készített egy BLM-tematikájú szekciót, itt minden, a témába vágó film megtalálható. Elmondom, szerintem melyek fontosak:

1. Malcolm X

Spike Lee egyik jelentős filmje, Denzel Washington legjobb alakítása. Malcolm X az afroamerikai történelem talán egyik legnagyobb alakja. A börtönben ismerkedett meg az iszlámmal, majd kiszabadulva polgárjogi aktivista lett, aki a feketék jogaiért és a fehérek elnyomása ellen hirdetett harcot. Megkérdőjelezhető személyiség volt, de az amerikai történelem nagy alakja. Negyvenévesen merénylet áldozata lett.

2. Mindenki utálja Christ 

Chris Rock humorista életéből merített szitkom, amely azt mutatja be, milyen egy alsó osztálybeli család gyerekének lenni, aki egyetlen feketeként iratkozik be egy fehérek lakta negyed iskolájába.

3. Atlanta 

Donald Glover (aki Childish Gambino művésznéven minden idők egyik legbrutálisabb, a témába illeszkedő klipjét készítette el This Is America címmel – a szerk.) szatírája, amelyben a Princeton Egyetemről kiugrott hallgató az épp befutóban lévő rapsztár unokatestvére menedzselésével próbál egyről a kettőre jutni. Szerintem ez a huszonegyedik század egyik legzseniálisabb vígjátéka rengeteg társadalomkritikával.

4. Kaliforniába jöttem 

Ezt csak azért, mert a Jóbarátok után talán az egyik legszerethetőbb vígjátéksorozat. Külföldön hatalmas kultusz övezi.

5. Jane Elliott

Bizonyára sokaknak nem ismerős ez a név. Jane Elliott amerikai tanár és antirasszizmussal foglalkozó aktivista. A nyolcvanhét éves hölgy saját bevallása szerint Martin Luther King meggyilkolásának másnapján határozta el, hogy beszélni akar a diákjainak a rasszizmusról és a másságról. Épp egy indián sátrat vasalt, miközben a másnapi órájára készült, amikor a húga felhívta a hírrel. Mivel az amerikai őslakosokról szólt volna az órája, eldöntötte, hogy megtanít az osztályának egy indián imát, amelynek ez volt a szövege: „Nagy Szellem, segíts, hogy ne ítélkezzem, mielőtt két hétig nem jártam volna az ő mokaszinjában!”

Ebben a szellemiségben kezdte el a rasszizmusellenes tevékenységét. Hamar kiközösítették az iskolában, a gyerekeit leköpték, őt négerimádónak titulálták. Főállásban kezdett a diverzitással foglalkozni. Az ő nevéhez fűződik a kék szem–barna szem-kísérlet. Ez a fehér gyerekek szemszín szerinti kategorizálása, amikor is a kék és zöld szeműeket a lassúbb, butább, haszontalanabb csoportba sorolja a barna szeműekhez képest. A kísérlet célja, hogy fehér ember is átérezhesse a szegregáció hátrányait.

Jane Elliott több mint ötven éve tart előadásokat, amelyekkel toleranciára tanítja diákjaikat. Ma is aktív. Szerinte ahhoz, hogy többet tudjunk a kérdésről, magunknak kell a dolgok után olvasnunk, mert az iskolában nem tanítanak minket, csak belénk nevelnek dolgokat. 

Ha csak egy lényegre törőt mondhatna a munkájáról, Jane Elliott szeretné, ha az emberek azt tanulnák meg, hogy mi mind ugyanannak a fajnak vagyunk a tagjai. Harminctól ötvenedik fokú unokatestvérei vagyunk egymásnak, ha tetszik, ha nem.

Mindannyiunknak ugyanazok az őseink háromszáz-ötszázezer évvel korábbról, és ők mind feketék voltak. Az, hogy egyikünk világosabb, a másikunk sötétebb, csak azért van, mert bizonyos őseink eltávolodtak az Egyenlítőtől, míg mások a közelében maradtak.

Szeretném, ha több Jane Elliott lenne a világon. Akkor talán most nem lett volna miről írnom.

Deen Judit

A kiemelt kép a szerző tulajdona