Hogy miért kell még ma is beszélni az elmúlt évszázad peréről? Ehhez látnunk kell, milyen körülmények között lehetett O. J. Simpson az első afroamerikai férfi, aki épp a faji hovatartozása miatt tudott pert nyerni – és nem amiatt ítélték el.

A kilencvenes évek Los Angeles-e a feketéket érő rendőri atrocitások és túlkapások színtere volt. 1991. március 3-án, három fehér és egy spanyol származású rendőr gyorshajtás miatt lekapcsolt egy színes bőrű férfit, bizonyos Rodney Kinget, akit gumibottal ütlegelni kezdtek, majd a már földön fekvő férfi ellen sokkolót is használtak. Az esetet egy arra járó amatőr videós rögzítette a kamerájával, és elküldte a tévétársaságoknak, így lett belőle bírósági ügy. A megvádolt rendőrök ártatlannak vallották magukat, és fel is mentették őket 1992. április 29-én. Ez az ügy kísértetiesen hasonló zavargásokat eredményezett, mint amilyeneknek most lehetünk szemtanúi. A történelem ismétli magát, de még milyen szépen. Mi meg bámulunk, mint borjú az új kapura, és semmiből sem tanulunk.

1992. április 30-án Los Angeles lángokban állt

A hat napig tartó Los Angeles-i zavargásokban ötvenöt (!) ember vesztette életét. Közben fosztogattak, gyújtogattak, több ezren megsebesültek, és sok millió dolláros kár keletkezett Los Angeles utcáin. Az akkori polgármester kijárási tilalmat rendelt el, a kormány katonákat vezényelt ki az utcákra. A zavargások egyik legbrutálisabb jelenete az volt, amikor több fekete férfi kirángatott a kamionjából egy fehér sofőrt, akit brutálisan összevertek, egy betontéglával fejbe dobták, és csak annak köszönhette az életét, hogy a felkelést folyamatosan közvetítő tévétársaságok azonnal intéztek neki elsősegélyt. Így sem épült fel teljesen a sérüléseiből, több éves rehabilitációra szorult, és maradandó károsodásokat szenvedett. 

A zavargások egyik indikátora és jelképe, az egy évvel korábban megvert Rodney King 1992 május elsején, a felkelés harmadik napján remegő hangon kérte a tévében a felkelőket, hogy hagyják abba a törést-zúzást. (Ő egyébként több millió dolláros kártérítést kapott, könyvet írt, és 2012-ben bekövetkezett haláláig azzal járta az országot.)

De mi köze mindehhez O. J. Simpsonnak? Hogyan lett az ő ügyéből rasszizmust érintő kérdés? Nyerhetett-e volna akkor is, ha nincs módja kifizetni a híres-neves ügyvédeknek járó sztárgázsikat?

Két évvel a Los Angeles-i zavargások után a helyi rendőrség renoméja még eléggé megtépázott állapotban volt. O. J. Simpson, az egykor tehetséges amerikai focista addigra visszavonult az élsporttól, és már filmekben szerepelt, illetve szakkomentátorként tevékenykedett, de nem számított többé A-listás sztárnak, inkább amolyan B-kategóriás celeb volt. Sosem nyilatkozott feketéket érintő kérdésekben, sőt, egyenesen visszautasította az ilyen felkéréseket, mondván, ő inkább fehérnek tartja magát.

O. J. igazi kedvenc lett – sokak szerint az a fajta színes bőrű, aki tökéletesen integrálódott a fehérek közé. A felsőbb körökben mozgott, olyan munkákat nyert el, amelyekre feketéknek korábban esélye sem volt, és feleségül vett egy szép, szőke, fehér nőt, akivel két közös gyermekük született.

Ám hét év házasság után, 1992-ben Nicole Brown beadta a válókeresetet férje ellen, kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva. Mint utóbb kiderült, korábban több ízben jelentette férje erőszakosságát, hasztalanul. O. J.-nek elég indítéka volt tehát a gyilkossághoz, és mint ahogy már említettem, több bizonyíték (amelyek közül nem használtak fel mindent a bíróságon) is arra utalt, hogy ő volt a tettes. Megtalálták a helyszínen a DNS-ét, a kocsijában és a lakhelyén az áldozatokét, alibije nem volt. Az ügyet súlyosbította, hogy a közös gyerekeik a házban aludtak, amíg az anyjukat lemészárolták. 

O.J. és Nicole 1987-ben

Hiába volt azonban a vádemelés egyszerű, és az ügy végkimenetele látszólag egyértelmű, pluszban súlyosbító körülmény, hogy O. J. megpróbált elszökni az igazságszolgáltatás elől (ezt is közvetítette a tévé), a sztárügyvédekből álló védőgárda az évszázad perét a csúcsra járatta, és elérte, hogy védencüket felmentsék.

Bár Simpson kvázi fehérként értelmezte magát, és soha nem vett részt fekete-jogi kérdésekben, az ügyvédei mégis faji ügyet csináltak a gyilkossági perből. Ezt pedig nem tudták volna megtenni, ha két évvel korábban nem lettek volna zavargások Los Angelesben.

Az esküdtek nagyrészt színes bőrűekből álltak, akiket utólag azzal vádoltak, hogy nem voltak eléggé iskolázottak ahhoz, hogy az ügy minden részletét megértsék és átlássák. Gyakorlatilag az egész per hónapokra a képernyők elé ültette az Egyesült Államok lakosságát, szinte alig volt olyan része az országnak, ahol ne ezt a „műsort” nézték volna. A feketék O. J. ártatlanságára szavaztak nagyobb százalékban, míg a fehérek nagy része bűnösnek gondolta. Egyértelmű volt, hogy a faji kérdés perdöntő is lehet, és ezt O. J. ügyvédei pontosan felmérték. Los Angelesben, a zavargások után a „fehér nő kontra fekete férfi” ügyére olyan gyönyörűen rá lehetett húzni a faji kártyát, mint annak a rendje. 

Az egyik koronatanút, a helyszínre először kiérkező rendőrt, bizonyos Mark Fuhrmant az ügy kulcsfordulataként például úgy sikerült hiteltelenné tenni, hogy előástak olyan hangfelvételeket, amin negyvenegyszer használja a nigger szót, miközben előtte eskü alatt vallotta, hogy soha nem mondott ilyet, és nem rasszista. Fuhrman volt az is, aki egy véres kesztyűt talált Simpson lakhelyén, ám a tárgyaláson azzal is meggyanúsították, hogy ő csempészte oda, amikor házkutatási parancs nélkül átmászott a kerítésen, miután a nyomok egyértelműen a volt férj rezidenciájához vezettek. Fuhrman megtagadta a további tanúskodást, és a bizonyítékokat sem használhatták fel a bíróságon O. J. ellen. 

A védelem sikeresen elhitette az esküdtekkel, hogy a rendőrök hiteltelenek, esetenként nem megfelelően jártak el a nyomrögzítésnél, és abszolút rasszista kérdést csináltak az ügyből.

Az eredmény mindenki számára ismeretes: 1995. október 3-án a bíróság ártatlannak mondta ki  O. J. Simpsont volt felesége, Nicole Brown Simpson és annak partnere, Ronald Goldman meggyilkolásában. Ezzel az ügy – a bravúros ügyvédi munkának köszönhetően – az évszázad pereként vonult be a köztudatba. 

1997-ben polgári peres eljárásban kimondták ugyan Simpson bűnösségét és több mint negyven millió dollár kártérítést ítélt a bíróság az áldozatok családjainak, de azt a közben legatyásodott exfutballsztár sosem tudta kifizetni. Viszont jó pár évvel később, 2008-ban egy pitiáner fegyveres rablásért 33 év fegyházra ítélték, ahonnan csak 2017 októberében szabadult, feltételesen. Azóta szabadlábon van. 

A történelem most – úgy látszik – önmagát ismétli. A világ legszabadabb és legdemokratikusabb országa lángokban áll, miután négy fehér rendőr közül az egyik hosszú percekig térdelt egy színes bőrű férfi nyakán, a másik három pedig végignézte, ahogy megöli.

Pedig 2020 első nagy csapása, a COVID-19 vírus arról a területről még le sem vonult. A szalagcímek a fehér felsőbbrendűségről, a közösségi platformokon elsötétülő profilok hashtagjei pedig a black lives matterről szólnak (miközben a világ fele talán azt sem tudja pontosan, ez mit is jelent.) Az Elfújta a szél című klasszikust az HBO leveszi a műsoráról rasszista mivoltára hivatkozva, miközben több fehér bőrű rendőr ereszkedik térdre az USA-ban a színes bőrű áldozatok előtt tisztelegve, mint fekete. 

Színes bőrű férfi gyermekével egy George Floyd feliratú graffiti előtt 2020. június 10-én, Los Angelesben

Én pedig csak embereket látok. Mindegyiknek van keze, feje, lába, szeme, szíve, szája… Várj, szíve lehet, hogy nincs mindnek, mert azt nem látom, és nem is mindig érzem. Engem több fehér bántott, mint fekete, sőt, több nő, mint férfi, de azt is tudom, hogy ez hülye hasonlat, mert sosem csinálnék faji vagy nemi kérdést az engem érő ügyekből. Még akkor sem, ha az Olaszliszkán meggyilkolt tiszavasvári tanár, Szögi Lajos, anyám tanára volt, a gyerekei pedig, akik végignézték a kivégzést, velem egyidősek, és iszonyatos indulatokat váltott ki a lincselés annak idején. De még ma, ennyi év távlatából is, pláne azon a helyen, ahol felnőttem…

Túl vagyunk már azokon a mémeken, amik a rasszizmus kérdését egyetlen ábrára egyszerűsítik le, amelyen a fehérnek, a feketének és a sárgának ugyanolyan az agya, csak a rasszistáé kisebb. Túl vagyunk már azon is, hogy azt magyarázzuk: rasszista az, aki így kezdi a mondatot: „Nem vagyok rasszista, de menjél csak le Szabolcsba a cigánysorra…” Köszi, amúgy mellette nőttem fel, egy köpésre volt a putrikkal teli Széles utca, és 1991-ben külön padba ültek a cigányok a Kossuth Lajos Általános Iskolában, ha épp nem a kisegítőbe jártak. 

Túl vagyunk azon is, hogy az évszázad perében épp a lényeg veszett el: kivégeztek két embert, az egyiket ráadásul hosszú időn keresztül bántalmazta a férje, amit az több ízben jelentett is.

De az áldozatok egy idő után már nem is látszódtak. Helyette ügyvédek bankszámlái híztak sok millió dollárral, és egész Amerika hónapokig a tévé előtt csámcsogott egy végigközvetített peren, mint valami ócska szappanoperán, és egy gyilkos távozott a bíróságról szabadlábon.

O. J. gyermekeivel Nicole Brown temetésén

Túl vagyunk a rasszizmus leegyszerűsített kérdésein, válaszaink viszont továbbra sincsenek. És attól tartok, ennél tovább nem is fogunk haladni pont amiatt, amilyen felütéssel ezt a cikket kezdtem: a történelem ismétli önmagát, az ember pedig semmiből sem tanul.

Cáfoljatok meg, hozzatok bizonyságot arra, hogy van remény egy jobb, egyenlőbb, szabadabb világra!

Szentesi Éva

Források: O. J. – Egy amerikai hős (ESPN Films, 2016), ITT és ITT

Kiemelt kép: O. J. Simpson 1995. júniusában, amikor felhúzza a gyilkosság helyszínén talált kesztyűt, hogy bizonyítsa, nem jó a kezére (később kiderült, hogy hetekkel azelőtt abbahagyta egy bizonyos gyógyszer szedését, aminek hatására bedagadt a keze.)

Képek forrása: Getty Images