Egy jó ideje minden évben Olaszországban, Toscanában töltöm a nyaralásomat. A hely tökéletes, hiszen messze van mindentől és mindenkitől, egy olívaliget kellős közepén. A tulajdonos kedves barátnőnkké vált az évek során, így tudtuk, hogy hozzá – majdnem – biztosan mehetünk úgy, hogy ne érezzük veszélyben magunkat az idén sem. Rendszeresen egyeztettünk, a környéken a megbetegedések száma nagyon alacsony, a vendégek külön házakban laknak, amiket különös gonddal takarítanak.

Így a családi nyaralás zöld jelzést kapott, és a rettegett és sokak által elkerült Olaszországban töltöttük a vakációt.

Biztonságban éreztem magam, mert ott a mai napig nem lazult a fegyelem: a boltokba külön bejáraton lehet bemenni, ahol nézik a maszkot, ha nincs, adnak, és a kezet minden esetben fertőtleníteni kell. Furcsa, hogy pont az olaszok megtartják a távolságot, még a strandon is szigorúan úgy adják ki a napernyőket, hogy csak minden másodiknál lehet pihenni. A lényeg, hogy egy pillanatig nem stresszeltem magam a vírus miatt, és még olyan nagyvárosokba is visszatértem, ahova már jó ideje nem járok, mert annyi a turista.

Firenze, Pisa, Lucca, Siena, San Gimignano szinte üres volt, olyan, mint amilyennek harminc éve láttam őket. Nem, nem bokszolok a levegőbe, hogy jaj de jó ez a vírus, sőt! De azért, bevallom, éreztem örömöt amiatt, hogy nem esernyős csoportokat kerülgetek, hanem konkrétan látom az épületeket, a szobrokat, a terek formáját, és bárhol le tudok ülni egy kávéra, ha olyan kedvem van.

Firenze

Még az Uffiziban sem állt a sor, csak annyit kellett várni, hogy egy-egy teremben ne legyen pár embernél több.

Érthető az ezen a tájon meghökkentő szabálykövetés. Csak a házigazdánk három barátját veszítette el a járvány miatt, és csomó ismerőse lett beteg. A három házzal arrébb lakó család mindegyik tagja, a gyerekek is hetekig rosszul voltak, az apuka kórházba került és a rokonságból többen meg is haltak.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Silvia, az anyuka többek közt a gyerekkori legjobb barátnőjét vesztette el úgy, hogy még búcsút sem vehetett tőle, csak hónapokkal később, a sírjánál.

A vidám olaszok vidámak maradtak ugyan, de már tudnak valamit, amit mi – óriási szerencsénkre – nem igazán.

Olyannyira nem, hogy nálunk sokak kedvenc időtöltése bagatellizálni az ügyet.

Pedig az a nagy büdös helyzet, hogy a különféle elméletek gyártása és a tagadás helyett talán érdemesebb lenne gondolkodni. Örülni az állati szerencsénknek és nem összeesküvés-elméletekbe kapaszkodva lehurrogni a figyelmeztető szavakat: figyeljünk egymásra!

Akinek ez nem megy, nyugodtan hívjon fel találomra pár olasz családot, esküszöm, találni fog bizonyítékot arra, hogy igenis törékenyek vagyunk.

Mondjuk, én sosem voltam vírustagadó, de ez a plusz tapasztalás mégis erősen hatott rám. Tanultam belőle, de leginkább abból, ami a hazaérkezésünk után három nappal történt, amikor is rosszul lettem. Nem extrán, csupán egy kicsit erősebb megfázáshoz, gyengébb influenzához hasonlítható tünetekkel ébredtem, lázam volt, a fejem és a torkom szüntelenül fájt, mindegy volt neki, hogy mit veszek be tompításként.

Tudtam, hogy pár napon belül vár ránk egy másik utazás a barátokkal, ahova egyébként simán elindultam volna még egy évvel ezelőtt is, gondolva, hogy maximum pár nap múlva úgyis jobban leszek. Csak hogy ne kelljen lemondani semmiről, ugye…

Aztán már csupán két nap volt hátra az utazásig, ám a fejfájás csak nem múlt, a torkom is kapart még, és pár óra alatt belém költözött az igazi aggódás: mi van, ha ez AZ?

Mi van, ha tényleg elkaptam én is, hiába a nagy vigyázás? Mi van, ha elkapta a családom? Mi van, ha anyukám is, amikor hazaértünk? Aztán persze jött a gondolat, hogy felelősen így nem mehetek senkinek a közelébe, nemhogy utazzak.

Elkezdtem viszont keresgélni, hogy hol lehet gyorsan és megbízhatóan teszteltetni, de mindenhol kellett időpontot kérni, és ahhoz képest negyvennyolc órán belül jött volna meg az eredmény. Szerencsére egy kedves régi ismerős cége is végez ilyen tesztet, és végül ő rengeteget segített azzal, hogy másnap reggel ő maga vette le tőlem a mintát (beöltözve, minden óvintézkedést betartva), és még aznap délután meg tudta mondani az eredményt.

Feszültséggel teli nap volt, szó, ami szó. Végigvettem, hogy kinek okozhattam bajt, kikkel találkoztam, pozitív eredmény esetén hogyan tudok elvonulni úgy, hogy a legkisebb gondot okozzam, mivel tudom óvni magam és másokat.

Aztán hatkor megérkezett a hír, hogy a teszt negatív lett, és a megkönnyebbülésem addigra már a legkevésbé magamnak szólt, sokkal inkább a családomnak, legfőképpen anyukámnak.

Furcsa és egyben fontos folyamat volt számomra mindezt végigélni. És visszakanyarodva a felelősség kérdésére, azon gondolkodtam, hogy rohanó, élményhajhász és megfelelési kényszeres világ ide vagy oda, milyen meggondolatlanság nemet mondani egy létező veszélyre, és nem tudni nemet mondani, ha szükséges, az elszigetelődésre.

Itt az idő, hogy megtanuljuk a nemet!

A valódi felelősségvállalást.

Igaz, könnyebb legyinteni egy láthatatlan valamire, mint nemet mondani a saját szabadságunk vagy kötelességeink kárára, de az a helyzet, hogy szükségszerű. Már amennyiben nem szeretnénk például a legjobb barátnőtől több hónapos késéssel a temetőben búcsút venni…

Figyeljünk oda egymásra! 

Marossy Kriszta