80 ezer tonna ruha végzi nálunk a szemétben minden évben – Mi lehetne a megoldás?

–

Kivel nem fordult még elő, hogy ment az utcán, és kidobott ruhadarabokba botlott?

Főleg lakótelepek hulladékgyűjtői környékén láthatunk szétdobált ruhákat, hajléktalanoknak kirakott, elázott kabátokat. Miért ide dobták? – adódik az automatikus kérdés, de ha körbenézünk a szűkebb környezetünkben, hogy hova máshova is tehetnénk a felesleges ruhákat, nem mindig egyszerű a válasz.

A gyűjtőkonténereket mára sok helyen megszüntették, a szelektív szigetek nem adnak módot textilnemű kihelyezésére, hulladékudvar sincs minden településen.

Nyilván jó ötlet a különböző karitászokhoz, hajléktalan-ellátásba, anyaotthonokhoz, netán a kevés cseriti-üzlet valamelyikébe bevinni a fölösleges, de még használható darabokat; valamint elcsereberélni vagy eladni interneten, gardróbürítést, garázsvásárt rendezni, gyerekotthonban élőknek adományozni, esetleg beletenni a cipősdoboz-típusú akciók holmijai közé. Egyes nemzetközi ruházati márkák is tárolják, illetve eljuttatják a feldolgozókhoz, ha egy nagy zacskónyi megunt ruhánkat bevisszük hozzájuk. A család, rokonság, baráti kör is tovább használhatja megunt cuccainkat. Igazán jópofa kezdeményezés a hazai zokni csereprogram is, amelyben a páratlan vagy lyukas zoknik kelhetnek új életre. És – ha kreativitásunk és időnk engedi – magunk is nekieshetünk átszabni, átvarrni, újragondolni a ruháinkat, a web kiapadhatatlan segítség ebben is.

Tessék, máris összegyűjtöttünk közel egy tucat megoldást! De akkor miért kerül a kommunális szemét közé évi 80 ezer tonna ruha Magyarországon?

Évi egymilliárd darab farmert szórunk szét

Kérdés, hogy ha általánosan megoldott lenne a kidobásra ítélt textil szelektív gyűjthetősége, nagyságrendekkel kevesebb kerülne-e a házi szemetesbe, onnan az utcai kukába, majd valamelyik kommunális hulladéklerakóba, ahol egyébként már annyira szennyeződik, hogy nincs az a válogatómű, ahol épkézláb, feldolgozható alapanyagot tudnának kinyerni belőle.

Farmernadrágja például szinte minden magyarnak van, nemtől, kortól függetlenül. Az itthon is legáltalánosabbnak számító ruhadarabunk legnagyobb hazai újrahasznosítója egy házaspár, Plankék. Korábban szórólapok készítésével foglalkoztak, évi 800 tonnányit terjesztettek, de hiába szaladt a szekér, abbahagyták, mert környezetszennyezőnek gondolták, ezért kerestek valami olyasmit, ami hozzájárul a fenntarthatósághoz, de még nincs megszervezve az országban. Így született meg az Old Blue, amely Veszprémben, egy passzívházban működik: ruhákat, bútorokat, lakberendezési tárgyakat varrnak a használt farmerekből.

A farmer (de leginkább az alapanyagul szolgáló gyapot) rettentően környezetszennyező matéria: egyetlen nadrág előállításához tíz köbméter édesvíz kell, kisebb háztartások havonta használnak el ennyit. Egy kilónyi gyapotért 2,7 kg széndioxidot engedünk a légkörbe.

Ugyanakkor a legtöbb előállított nadrág életében az egyetlen pozitívum, hogy valaki valahol a világban talán viselni fogja egy ideig. A világ legnagyobb farmereket újrahasznosító cége semmi mást nem csinál, mint a hozzájuk kerülő 140 ezer darabot ledarálja szigetelőanyagnak. Itthon ez nem lehet cél, nem lenne hozzá gyártó partner.

„Hozzánk is rengeteg olyan farmerruha kerül be, amiket szemmel láthatóan soha senki sem hordott eldobás előtt. És rengeteg megy a hulladéklerakókba" – mondja Plank János. „Holott egy jó minőségű farmert, még a kínait is, nagyon sokáig lehet hordani, utána újraszabható, többször is, és a legvégén még mindig ledarálhatjuk, aztán gyárthatunk belőle például cukrot – egy kreatív honi cég ugyanis kikísérletezte nekünk a legkisebb, nehezen felhasználható farmerrongyból az üzemanyaghoz szükséges etilént…”

Használt ruhát hordani: szegénység?

A textil-recycling és a kitelepülős, napelemes varroda első hazai fecskéje Szabó Eszter Ágnes volt a 2000-es évek elején. Azóta más alkotókkal –Tóvaj Rozi és Urbánfy Éva textiltervezőkkel, valamint Szilágyi Csilla üvegtervezővel – társult, és egy nyári, balatoni gyerektábor nyomán megalakították a 2013-ban Redesign Awards-díjas Random Varroda SBC-t, amely fontos küldetést teljesít kitartóan: megmutatja, hogyan gondolható újra bármilyen megunt ruhadarab, hogy ne kelljen automatikusan a szemétben végeznie.

Ők az első, és talán máig az egyetlen olyan társaság Magyarországon, amelyik napelemet használ a varrógéphez.

A tapolcai és a káptalantóti piacos kitelepüléseken varrnak olcsón megvehető újrahasznosított ruhákat.

„Itthon ez azért is nehéz, mert mi »csak« 1989 után kezdtünk igazán szemetelni” – vázolja a jelenlegi helyzetet Eszter. „Nem volt nálunk korábban lehetőség arra, hogy kialakuljon az igazi fogyasztói társadalom, így még mindig az új ruha jelenti a presztízst, az új és drága ruha, ahogy egy bizonyos brandhez való tartozás is. Vagy a drága ruhák olcsóbb másolatai. Nehéz lesz használt ruhából brandet építeni, pedig a turkálók már meg is tették. Akik viszont megtehetik, hogy tervezőtől vásároljanak, azok számára még idegen gondolat a használt ruhák átalakítása. Ám a Random Varroda egyik alapélménye, hogy akik nyugati országokból érkeznek, azok számára a legtermészetesebb ez a tervezői magatartás. Ez 2008-ban, a Sziget Fesztiválon tartott workshopon is, ahol bicikligumikat hasznosítottunk újra szandálként, látványos volt: a magyar fiatalok közül senki nem készített szandált, míg a külföldiek több napot is rászántak egy-egy darab tökéletesítésére.

Amíg Magyarországon a fenntarthatóság és környezetvédelem nem tartozik a társadalom létszükségleti témái közé, addig csak elszigetelt jelenség marad.

Ne felejtsük el, hogy ami Budapesten egyértelmű, az az ország más részein nem is létezik még, vagy nem dizájnként, hanem a szegénység jeleként láthatjuk az újrahasznosított holmikat. Ezt kéne valahogy kiegyenlíteni…”

Szeresd meg te is a ruháidat!

Tóvaj Rozi jelenleg a tervezői karrierjén dolgozik, Szabó Eszter Ágnes pedig a doktori disszertációját készül megvédeni, de mindketten fenntartható dizájnnal foglalkoznak, ez számukra életforma. Mivel a reciklálás egyfajta „open source”-műfaj, ezért egyre többen indítanak projektet, vagy alapítanak brandet, mint a Konfekció vagy a Werkstaden, akik használt ruhákkal dolgoznak.

„Ez kicsit már a betakarítás időszaka is, mert látjuk, hogy amit elkezdtünk csinálni első fecskeként, az nagyon jó irányba halad”

– mondja Eszter.

Angliában 2014 óta működő kezdeményezés, jó lenne itthon is ilyen szervezett szintre emelni a kérdést: a Love Your Clothes mozgalomban a ruha és az ember minden lehetséges kapcsolódásához adnak tippeket és lehetőségeket, ráadásul mindezt egyetlen felületen. A ruhatár tervezésétől a mosáson és felújításon át az átalakításig és az adományozásig számtalan hasznos információval, szervezetek elérhetőségeivel, videókkal és egyebekkel segítik a látogatót.

Kocsis Noémi