–

Sztereotípiák hálójában

Nem szeretem a sztereotípiákat. Persze nem vagyok mentes tőlük, és tudat alatt mindig beütnek, de azért próbálom kerülni őket. Leginkább azzal, hogy igyekszem rajtakapni magamat, ha egy sztereotípia „aktivizálja magát”. A napokban is ez történt. Egy tárgyalásra készültem éppen, és azon kaptam magam, hogy azt nézem a cég honlapján, vajon van-e női vezetőjük. Az volt bennem, hogy könnyebb meggyőznöm a nőket arról, hogy támogassanak egy civil szervezetet, mint a férfiakat.

Azt feltételezem, hogy a nőkben erősebb az empátia. Miközben ha a saját tapasztalataimat nézem, azok ezt nem erősítik meg. Szerintem pont ugyanannyira nyitottak a férfiak a társadalmi problémák iránt, mint a nők.

Vagy ha megfordítom, a nők között is vannak nagyon sokan, akiket nem érdekelnek a társadalmi kérdések. Igazából bejósolhatatlan valakinek pusztán a neme alapján, hogy mennyire empatikus.

Miközben minden idegszálammal tiltakozni próbálok az ellen, hogy a nemük alapján ítéljem meg az embereket, és próbáljam megjósolni a viselkedésüket, mégis belefutok ebbe a csapdába. Erős sztereotípiáim vannak a női vezetőkkel kapcsolatban. Azt feltételezem, hogy nyitottabbak, érzékenyebbek, „puhábbak”.

Gondolom ezt annak ellenére, hogy sokszor megtapasztaltam és így megtanultam mára, hogy ha egy nagyvállalatnál a vezetők többsége férfi, az az egy-két nő, aki egy ilyen ökoszisztémában túl tud élni… na, ők nagyon gyakran keményebbek a sörecetnél.

Jurassic Park

De voltak rossz élményeim más környezetben dolgozó női cégvezetőkkel is. Ordas asszonyokkal, akik agresszívabban tárgyaltak, mint egy T-Rex, és könyörtelenebbek voltak, mint egy Velociraptor.

Fogalmam sincs, hogy ők miért ilyenek, vagy hogy mitől váltak ilyenné, de az biztos, hogy kihozzák az emberben élő raptort. (Igen, bennem is van ilyen.) És bár vér ritkán folyik (noha egyszer egy heves lapozgatásnál elvágta a papír az ujjam), gyakran jövök el úgy a megbeszélésről, hogy utána még egy ideig a sebeimet nyalogatom. Meg áldom a jó sorsomat, hogy nem kell egy ilyen vezető alatt dolgoznom.

Mondják, hogy a férfiak agresszivitása olyan, mint a farkasoké: „Odamegyek és széttépem.” A nőké meg mint a húsevő növényeké: „Körbeveszem és szépen lassan felemésztem.”

Mondhatom, hogy ez is egy a sztereotípia – bár frappánsan hangzik, de jellemzően nem így van.

A tárgyalóasztalok mellett mindenféle vezetőtípussal találkozik az ember. A kizsigerelőssel (aki darabonként szed szét), a horgásszal (aki csalikat használ, aztán hosszasan fárasztja a zsákmányát), meg persze a gazellával (aki csak átszáguld a tárgyalótermen). És bizony, vannak női horgászok is, meg férfi gazellák.

Mivel civil szektorból jövök, mindig kívülállóként érkezem a cégekhez, ami kb. olyan, mint a múlt századi brit antropológusok látogatása Pápua Új-Guineában. Rácsodálkozás egy olyan civilizációra, ami egyszerre csodálatos és érthetetlen. Mondjuk így (David Attenborough hangján): „…a törzs tagjai a helyi népviseletnek megfelelő ruhadarabokat viselnek, amelyek a ragadozók figyelmének elkerülése céljából tökéletes beolvadást biztosítanak. A törzs nyelvén »kiskosztümnek«, illetve »öltönynek« nevezett viselet rejtő színei a törzsi tagokat védik, és valószínűleg az isteneknek való megfelelést szolgálja, hogy az időjárási viszonyoktól függetlenül mindig hordják.”

Igen. Egy újabb sztereotípia. És ezzel együtt egy szinte megoldhatatlan kérdés. Mi a frászt vegyen fel az ember, ha nőként tárgyalni megy?

A bennünk élő Kőműves Kelemen… és Kelemenné

Egyszer egy női cégvezetővel majd egy órát beszélgettünk (vitatkoztunk) azon, hogy lehet-e mélyen dekoltált felsőt felvenni egy munkamegbeszéléshez. Vagy miniszoknyát. Vagy csipkés harisnyát. Vagy bármit, ami a társadalmi konvenciók alapján a nőiséghez, nemiséghez kapcsolódik.

Én a magam részéről azt hiszem, tréningalsót kivéve már mindenben voltam tárgyalni. Igen. Rövid szoknyában is. És nem, a blúzom nem szokott mélyen kigombolva lenni, de mondhatom, ez tökéletesen érdektelen részletkérdés minden olyan esetben, amikor a tárgyalópartner egy kamasz fiú hormonháztartásával bír. Ha visszabújok a múlt századi antropológus énem bőrébe, ez kb. így hangzik: „…a törzs férfi tagjai rituális fej- és szemmozgásokat végeznek, amelynek célja a vertikálisan futó izomcsoportok erősítése. Ennek eredményeként a szem–mell-kontaktus fenntartása folyamatosnak tekinthető. Ennek a rítusnak a célja egyelőre ismeretlen, nem befolyásolja a mell mérete, formája, láthatósága, és a szem dühös forgatása sem.”

Nyilván ilyenkor az ember magában halkan azt kéri, üsse már át valaki az üvegplafont, vagy le azt a macsót, aki nem képes az irodát munkahelynek tekinteni, a tárgyalópartnerét meg… nem is tudom. Emberi lénynek?

A sokféle, nem mindig pozitív tapasztalatom miatt, idővel azt vettem észre magamon, hogy egyre inkább elrejtettem a női részemet, ha vezetőként érkeztem egy tárgyalásra.

Fekete színű ruhadarabok, magasan záródó felsők, nadrág.  Aztán rájöttem, hogy ez is egy sztereotípia. Meg hogy most olyan vagyok, mintha a bennem élő Kőműves Kelemen, azért, hogy szép magas várat építhessen, feláldozza a szintén bennem élő Kőműves Kelemennét, és betemeti őt a várfalba.

Rajtakaptam magamat, hogy félteni kezdtem a női részemet, és féltem a férfi tárgyalópartnerektől (hogy félreértenek), meg persze attól is félni kezdtem, hogy túlreagálok egy helyzetet.

Nekem sokkal könnyebb volt kedvesnek, mosolygósnak és „puhának”, nőiesnek maradni egy tárgyaláson fekete garbóban és bő szárú nadrágban. Talán így próbáltam megelőzni, hogy túl kemény legyek.

Aztán később azt is próbáltam elkerülni, hogy a határozottságom és a céltudatosságom keménnyé tegyen. Igen, igen, tudom. Már megint egy sztereotípia.

Hogyha nőként úgy öltözöl, viselkedsz, amiben kevesebb a megengedőség, és több a határozottság, akkor ezt „tökösségnek” fogják tekinteni, és rád sütik a bélyeget, hogy… Nem is tudom. Sokfélét: a feministától az agresszíven át a kékharisnyáig.

Építkezés befalazott áldozat nélkül

Aztán jött egy pont, amikor belefáradtam ebbe az egészbe. Abba is, hogy aszerint próbáljak felkészülni egy tárgyalásra, hogy a másik oldalon férfi ül vagy nő. Meg abba is, hogy bárkinek vagy bárminek meg akarjak felelni.

A bennem élő Kőműves Kelemen úgy építi a várát, hogy ahhoz egyetlen nőt sem kell feláldozni. Azt hiszem, valahol azt is megértettem, hogy az üzenet, amivel „házalok”, és amihez támogatókat és partnereket keresek, erősebben hat, mint bármilyen harci dísz.

A törzsi szokásokat jó eséllyel sosem fogom teljesen megérteni, de nem is kell. Az épp elég, ha elfogadom őket, ahogyan azt is, hogy nem azon múlik egy tárgyalás sikere, hogy a másik oldalon férfi vagy nő ül. Emberség legyen benne.

Az a lényeg.

Dr. Gyurkó Szilvia