–

Tavaly ilyenkor sok fórumon elhangzott, hogy a magyar pedagógustársadalom fele ötven feletti, szó esett a döbbenetes tanárhiányról, ám a helyzet persze nem változott. A tanárok még inkább hiányoznak a rendszerből, a kereset nem nőtt, és most már nemcsak a friss diplomások fizetése gyalázatos, de a miénk is, akik túl vannak a pedagógus minősítésen, és húsz-harminc éve tanítanak.

Nem vagyunk versenyképesek, tanítványaink gyakran megmosolyognak minket, hogy ennyi pénzért még a katedrán állunk. Múltkor az estis tizenkettedikes osztályomnak tartott óra után az egyik diákomat kérdeztem a munkájáról. Elmondta, hogy a repülőtéren dolgozik egy üzletben, heti ötször megy „nyolcórázni”, nincs túlórája, eladói képzettsége sem, de nem is kell, csak az, hogy megfelelően beszéljen egy idegen nyelven. A munkakörülményeivel meg van elégedve. Mennyit keres? Kimondta az összeget, amit én kapok ötvenkét évesen egy magasnak számító pedagógus besorolásban. Nyeltem egyet, és megkérdeztem, vannak-e náluk olyan korúak, mint én. Viccnek szántam, de azt felelte, igen, és szokott lenni felvétel.

Aki ma a tanári pályán marad, az vagy őrült, vagy kényszerhelyzetben van, vagy nagyon nehezen vált, vagy mélyen elhivatott.

A többség az utolsó két kategóriába tartozik, a környezetemben lévő tanárok nagy része az utolsóba. Magam is. A gyerekek társadalma a legvonzóbb világok egyike. Tele van élettel, vidámsággal, és mindez úgy tölti fel a mindennapokat, ahogyan semmi más nem tudná azoknak a felnőtteknek az életét, akik elkötelezetten tanítanak, tudnak egyszerre figyelmet, kedvességet, szeretetet adni és kereteket szabni, elvárni, nevelni is, akik valamiért arra születtek, hogy gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozzanak. Talán patetikusan hangzik a fenti gondolat, ám ez lehet az elhivatottság. Mostanság azonban bennem is egyre több a kérdőjel, hogy mindez meddig lesz elég.

Mert nem csak az a fránya pénz az oka annak, hogy annyian maguk mögött hagyják ezt a szigetet, a gyermekek világát.

Pedagógusnak lenni tömény idegmunka ebben a társadalomban, amelyikben a politikai vezetéstől reformokra, jobb munkakörülményekre egyáltalán nem számíthatunk, sőt bármikor bármilyen ésszerűtlen szabályozás iskolatípusok, gyerekek tömegeinek életét keserítheti meg.

Ahol az állami iskolák vezetésétől elvárják a teljes lojalitást, amelyikben az igazgatókról már véleményt sem nyilváníthat tantestülete. Egy társadalomban, ahol örülhetünk, ha a szülők partnerek, ám ha nem tudnak azok lenni, és az iskolára vagy a pedagógusra támadnak, bölcsen tesszük, ha azt is toleráljuk, mert sokan közülük reggeltől estig dolgoznak, idejük javát a létfenntartás tölti ki, és alig van erejük rá, hogy úgy törődjenek a gyermekkel otthon, ahogy annak idején megálmodták. 

Nemrég az egyik régi ismerősömmel, egykori kollégámmal beszélgettünk. Külföldre készült az egész családja. Kiskorú gyerekeket nevelnek, valamivel fiatalabb nálam, de tulajdonképpen ugyanaz a generáció. Kimondta, ami bennem már régóta motoszkált, hogy nyílik az olló a mostani tizenéves és az őket tanító negyvenes-ötvenes generáció között. Ha azt mondtam az imént a felnőtt szülőkre, hogy idegesek, a gyerekekre ez hatványozottan igaz. Kollégám és a felesége ezt úgy foglalták össze: az állandó hajsza és rohanás miatt sokkal kevesebb nyugalmat és törődést kapnak, ám kivétel nélkül mindnek van okostelefonja, a végeredmény pedig, hogy felnő egy, az átlagnál sokkal idegesebb, zavartabb ifjú társadalom. Bólogattam, szerintem igazuk van.

Akik nem töltenek hosszú órákat a gyerekekkel úgy, hogy szeretnének velük foglalkozni, miközben a tinédzserek keze ügyében a legtöbbször ott az okostelefon, azoknak fogalma sincs, miről beszélünk, vagy nem akarják elhinni a figyelmeztetést, vészmadárkodásnak vélik, és felsorakoztatják a pedagógusokkal szembeni elvárásokat. Ilyenkor megkapjuk, hogy „nem fejlődünk módszertanilag, ügyetlenek vagyunk, nem vesszük tudomásul, hogy ilyen a világ, és kész”. Ellenérvként mindig ott szerepel a tény, hogy „a tinédzserek mennyivel kompetensebbek a technikai dolgokban. Ha izgágábbak, annak az lehet az oka, hogy a tanárok unalmasak, vagyis méltóztassunk felvenni a ritmust”.  Ez a mainstream, álljunk be a fősodorba.

Csakhogy ez nem csata vagy háború. Nem a tanár kontra diák, netán diák és szülő között lévő per, és még elméletben sem kellene annak lennie.

Helyette kizárólag a közös célt, a gyerekek minél kiegyensúlyozottabb és eredményesebb tanítását, nevelését szem előtt tartva közösen kellene lépéseket tenni. Mert nem, vagy nem csak rajtunk, nevelőkön múlik.

A tanárok bármilyen módszert bevethetnek, a sokéves tapasztalat az, hogy a legtöbbet általában az olyan órák érnek, amilyenről a cikk elején írtam. A múltkor az egyik új gimnáziumi osztályomban, egy nagyon intelligens társaságban is kipróbáltam a csoportmunkát, nagy önállóságot biztosítva nekik. A dupla óra végére a gyerekek felének fájt a feje, itt-ott kisebb káosz alakult ki, folyamatosan moderálnom kellett őket, a végén kivenni kezükből az irányítást. A szeptember közepéig náluk alkalmazott frontális tanítás, azt kell mondanom, eredményesebb és emlékezetesebb volt, pedig az említett dupla órán végre ők szerepeltek. Talán ügyetlenül terveztem? Emlékszem, egyik ismerősöm fia egy jó nevű pécsi gimnázium diákja volt, és az anyuka többször panaszkodott, hogy a gyerek nem tud semmit magyarból, mert a tanárnő, az aktuális pedagógiai elvárásokhoz igazodva folyton csoportmunkában tanít, és a diákok az új ismereteket nem tudják vagy akarják egymástól befogadni. 

Szóval alkalmazkodunk. Nem a módszertani alulműveltség az oka annak, hogy sokszor nehéz és kudarcos a tanítás. Bármikor bármilyen ötletet be tudok vetni ma is, hogy élénkítsem az órát.

Gyártottam én már feladatgyűjteményeket, PPT-tárat, saját DVD-gyűjteményem van a kötelezőkből, használtatom a gyerekekkel a mobiltelefont ismeretszerzésre, ha szükséges, megmozgatom a kisdiákokat órák végén. Ötletnek nem vagyok híján, rugalmasan, kreatívan élem a tanítással töltött órákat, a kollégáim is pont így, ha nem még színvonalasabban végzik munkájukat, mégis…  A tanítási nap végén túl gyakran kifáradok, kifáradunk. A figyelmet sokszor lasszóval kell megfogni, túl sűrűn hangzik el a „tedd el a telefont, légy szíves” mondat, és a legjobb családból jövő gyerekek is birkóznak a problémával, hogy nem képesek koncentrálni, tíz percre sem megnyugodni. 

Ezt a nyugtalanságot szinte lehetetlen meg- és feloldani. A pedagógus hiába mutat példát, lassul le, kedves és türelmes, egy idő után mit sem ér, ha pedig a diákokkal együtt „pörög”, az még rosszabb. Sokszor kommunikáljuk a gyerekeknek a folyamatot, felhívjuk a figyelmet rá, mitől fáradnak el a nap végére, ám nem megyünk vele sokra. Az ember, pláne egy apróság, nem lát rá önmagára, saját világára, és mivel ebben a pörgésben nőttek fel, a diákjaink nem is értik, miről beszélünk.

A legnagyobb gond tehát a pénzhiány és a kormányzati hozzáállás mellett a társadalom demoralizáltsága és a generációk közti szakadék.

Mondjuk ki: a gyors váltásokra épülő digitális eszközök világa és az a feszültség, amelyben a mai magyar lakosság létezik, olyan idegállapotú fiatal társadalmat generál, amelyikkel a negyven és ötven pluszos tanároknak, még ha mélységesen elkötelezettek is, nagyon sokszor nagyon küzdelmes foglalkozni. Ez az a megbúvó alapprobléma, amiről kényes szólni, amit legfeljebb egymás között beszélnek a pedagógusok, de ami jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy egyre több kolléga betegszik meg, kerül táppénzre, vagy hagyja el a pályát. 

Az én tantárgyam mesélős, beszélgetős. Az irodalomórákon nemcsak a költők, írók életéről, műveiről, de a művek kapcsán élethelyzetekről is eszmét cserélünk, kapcsolati tapasztalatokról filozofálunk, pszichologizálunk. Emlékszem jól egykori magyartanárnőm, Katie néni óráira. Leült elénk, a tanári asztal mellé, felolvasta a verset és várt. Ragyogott a szeme, csodaszép volt az a negyvenéves asszony, a megtestesült finomság. Mikor elindultak a gondolatok, belekezdtünk, és véleményeztünk, vitáztunk. Ezért lettem magyartanár, ezek az órák vannak velem, amikor a gyerekek elé állok. S nemcsak Katie néni, de volt iskolám, a siklósi gimnázium többi pedagógusának szellemisége is. Ők a minta számomra, és amikor olyan órát sikerül tartanom, ahol a légy zümmögését is lehet hallani, ők élnek bennem tovább. Annak idején Anikó, az én kis tanítványom is egy csendes tanóráról vitte magával a szívében József Attilát.

Kulcsár-Szabó Anikó

Kiemelt képünk illusztráció