–

Az emberek hazudnak a súlyukról, arról, hány szeretőjük volt, és arról, mennyibe került az új cipőjük. Azzal kapcsolatban is, hányszor sportolnak hetente, illetve járnak-e szűrővizsgálatokra.

Azt mondják, persze, olvastak minden Esterházyt. Úgy búcsúznak: „hívlak”, de nem emelik fel a kagylót. Beteget jelentenek, mert nincs kedvük dolgozni. Odamosolyogják, hogy minden oké, de közben szomorúak. Nőknek udvarolnak, pedig férfiaknak szeretnének. Vagy fordítva. Azt állítják, sosem loptak el semmit.

Arról is hazudnak, hogy szoktak-e hazudni.

És nem csak egymásnak, önmaguknak is.

A közvélemény-kutatóknak pláne

Mindezt nemcsak én mondom, hanem egy amerikai közgazdász-adatelemző is, akit Seth Stephens-Davidowitznak hívnak, és írt egy nagyon izgalmas könyvet: Mindenki hazudik. Az vagy, amire klikkelsz címmel, az Athenaeum adta ki nálunk.

Ez a kutató évek óta azzal tölti a munkaidejét, hogy rácuppan a Google-ra, és tanulmányozza az emberek kereséseit. (Megnyugtatásul: konkrét személyek böngészéseit nem adja ki a Google, a hozzáférhető adatok névtelenek, de attól még tudományosan rendkívül informatívak, ahogy látni fogjuk.)

Internetes lábnyomaink – posztjaink, kereséseink, kattintásaink, online akcióink összessége: az, amit big dataként szoktak emlegetni – iszonyú mennyiségű feldolgozható adatot jelentenek a kutatók számára. Stephens-Davidowitz két legfontosabb vizsgálati terepe: a Google Trends és a Google AdWords.

Leegyszerűsítve azt vizsgálja, milyen gyakorisággal keresnek rá emberek egy-egy szóra különböző helyeken és időpontokban, és ebből következtetésekre jut, valamint összefüggéseket keres, igazol. Gyakorlatilag az élet minden területe kutatható így, a psziché is, sőt.

Egy számítógépbe pötyögve ezt-azt, úgy érezzük, nincs mitől tartani, nincs következménye annak, amit mondunk, kérdezünk, felbátorodva pedig úgy vallhat mindenki a félelmeiről, a vágyairól, hogy senkinek sem kell közben a szemébe néznie.

Viszont minden, amit bepötyögünk, összesíthető és elemezhető, és valóságos kincsesbánya a kutatóknak.

A szerző azt állítja, tapasztalatai szerint a Google-t mostanában nemcsak információkeresésre használják az emberek, hanem gyónásra is. Rengeteg olyan bizalmas mondatot gépelnek bele, mint például hogy „nincs szex”, „a pasim megütött” vagy „gyűlölöm a tanáromat”.

Összehasonlítva a Google-elemzéseket a közvélemény-kutatások eredményével… bár, ha igaza van Stephens-Davidowitznak, igazából nem is érdemes ezeket összehasonlítgatni, annyira torz képet adnak az utóbbiak.

Hogy mennyire, arra már 1950-ben felhívta a figyelmet egy tanulmány. Azt nézték a kutatók, Denver lakóinak hány százaléka szokott szavazni, adakozni, és hány embernek van könyvtári olvasójegye.

Először is kikérték a hivatalos adatokat. Aztán reprezentatív felmérést végeztek. A névtelen válaszadás ellenére kiderült, a megkérdezettek jócskán túloztak. Tízből ketten mondták, hogy járnak könyvtárba – a valóságban tízből csak egy jár. Háromnegyedük úgy emlékezett, adakozott egy bizonyos nagyszabású városi jótékonysági akció keretén belül, ehhez képest csak harmaduk tett ilyet. Hetvenhárom százalékuk pedig azt állította, szavazott a legutóbbi elnökválasztáson, ám valójában csak 61 százalékuk járult az urnákhoz.

Miért hazudunk?

Mert hajlamunk van rá: nagyjából minden harmadik szavunk hazugság, idézi Stephens-Davidowitz Roger Tourangeau-t, a Michigani Egyetem professzorát, aki a társadalmi elvárások generálta torzítás szakértője. Azt mondja, magunknak is sokat hazudunk, ezért sokszor nem is tűnik fel, hogy amit beszélünk, nem igaz vagy nem egészen az. A legfontosabb motivációnk erre – hiszen ok sokféle lehet a kegyes hazugságtól a szégyenlős füllentésig –, hogy jó benyomást akarunk tenni az idegenekre is.

Mint amilyen egy kérdezőbiztos például. Pláne, ha hasonlít a nagymamánkra vagy a matektanárunkra.

Ezért nem működnek jól a közvélemény-kutatások. Ezen belül is a személyes kérdezés a leginkább csalóka, az internetes pedig a legmegbízhatóbb. Szemtől szembe többet hazudunk, a gép mögé bújva merünk jobban kitárulkozni. Ez a helyzet, bár talán épp a fordítottját feltételeznénk.

De kényes témában megbízhatatlanok a kérdőívek így is, úgy is, állítja Stephens-Davidowitz.  

Példának hozza a szexuális szokásokat körbejáró felméréseket.

Azt állítja, az emberek nem mondanak igazat ezekben a kérdésekben. Ha például azt kérdezik tőlük, hányszor szexelnek egy héten, akkor automatikusan túloznak. Így lehetséges az, hogy miközben a 65 év alatti, amerikai, nős férfiak mindössze egy százaléka állítja, hogy szexmentes életet él, a Google-on a leggyakoribb panasz a házassággal kapcsolatban a „nincs szex”.

A „szexmentes házasságot” három és félszer gyakrabban írják be a keresőbe, mint a „boldogtalan házasságot”, és nyolcszor gyakrabban, mint a „házasság szerelem nélkült”. A „szexmentes kapcsolat” gyakoriságát pedig kizárólag a „bántalmazó kapcsolat”-é múlja fölül.      

De más területeken is leleplező a Google-kutatás

Például rámutatott, hogy Amerikában a rasszizmus területi eloszlása más, mint feltételezték.

A korábbi felmérések szerint délen és a republikánusok között gyakori az idegengyűlölet. Ehhez képest a rasszista keresések összegzése átrajzolta a rasszizmustérképet: kiderült, hogy például New York állam északi részén is sok a gyűlölködő, a Google-keresések alapján nem csak a republikánus szavazók érintettek, és a határozott választóvonal nem észak és dél, hanem kelet és nyugat között húzódik. És például a rasszista keresések aránya megjövendölte Obama gyenge szereplését bizonyos körzetekben 2012-ben.

És, ha már a választásoknál tartunk: nagyon úgy tűnik, a legbiztosabban nem a közvélemény-kutatások mutatják a várható részvételt, hanem inkább az, hányan keresnek rá egy-egy területen arra, hogy „hol lehet szavazni”, „hogyan kell szavazni”.

A big data korunk mikroszkópja

Nagyon érdekes tanulmányozni a Google-keresések automatikus kiegészítéseit is.

Stephens-Davidowitz azt állítja, maga is számtalanszor meglepődik, pedig sok mindent látott. Például amikor azt nézte, hogy Indiában mi a leggyakoribb befejezése a „férjem azt akarja, hogy…” kezdetű keresésnek. Nos, a befutó: „A férjem azt akarja, hogy szoptassam.” Ennek fényében már nem is különös, hogy a férfit szoptató nő pornótémára való keresés négyszer gyakoribb Indiában, mint más országokban.

És ha már pornó és ha már titkok: valójában többször keresnek az emberek a neten pornót, mint időjárás-jelentést.

Ehhez képest a férfiak negyede vallja be, hogy néz időnként erotikus tartalmat, a nőknek meg csak nyolc százaléka.

Az, hogy a férfiak sokat foglalkoznak a péniszük méretével, talán senki számára nem újdonság – többször írják be a keresőbe a „pénisz”-t, mint az összes szervüket összesen –, de az talán igen, hogy a nők testükkel kapcsolatos első számú parája: a hüvelyük szaga. Igen, ezzel kapcsolatban tudakozódnak leggyakrabban.

A Pornhubon beírt leggyakoribb keresőszavak egyébként férfiak estében: a „tini”, a „hármasban”, a „szopás”, míg a nőknél a „szenvedélyes szerelmeskedés”, a „mellbimbó-nyalogatás” és az „erőszak” – a keresések negyedrésze tartalmazza! (Itt kell nagyon gyorsan megjegyezni, hogy ez az ábrándok, a fantázia világa, nem azt jelenti tehát feltétlenül, hogy élesben is részt szeretne venni egy erőszakos aktusban valaki, aki efféle jelenetekre kattintott!)

Van millió extrém keresés is, elég gyakori, bármily fura, például a „takonyfétis” vagy a „plüssállatokkal dugás”.

Ugyanakkor a keresőmotornak tizenhatszor gyakrabban panaszolják el az emberek, hogy nincs szex, mint azt, hogy nem akar velük beszélgetni a partnerük.

És, figyelem, évszázados tabu dőlhet meg a „fejfájással” kapcsolatban. Kétszer annyi panasz érkezik arra, hogy nem akar szexelni a férfi (!), mint hogy nem akar szexelni a nő.

Hazudnak a számok!

A 2007-ben kezdődő gazdasági válság idején aggódtak a gyermekvédelmi szakértők Amerikában, milyen hatással lesz a krach a gyerekekre. A stressz, a depresszió ugyanis jelentős kockázati tényező a bántalmazások szempontjából. Aztán 2011 körül befutottak a hivatalos eredmények, és „kiderült”, az ügyek száma még csökkent is.

Csakhogy a Google-adatok elemzése azt mutatta: valószínűleg nem igazak a hivatalos eredmények.

Ugyanis csak az esetek kis hányadát jelenthették. Például azért, mert azok, akik az ilyen eseteket jelenteni szokták, túlterheltek, kevesen vannak.

Viszont a Google-keresések alapján az elszegényedő területeken évről évre többen gyanakodtak arra, hogy a környezetükben valaki bántalmaz valakit. A szenvedő gyerekek által indított keresések száma is nőtt: az „anyukám megvert”, „apukám megütött” és társai…

Szomorú aktualitást adnak az elmúlt hetek eseményei a könyv azon részének, amely az abortusztörvénnyel foglalkozik. Stephens-Davidowitz leírja, hogy azokban az államokban, amelyekben szigorították a feltételeket, értelemszerűen csökkent a terhességmegszakítások száma, ellenben nem nőtt az élveszüléseké. És nem csak ezek az adatok utalnak tiltott eljárásokra. Hanem a keresések is. Az „abortusztabletta online vásárlása”, az „ingyenes abortusztabletta” sztárkeresések lettek, de faggatták a Google-t arról is, „elhajtja-e a magzatot a C-vitamin-kúra”, a „petrezselyem”, illetve a „vállfa”.

Tehát ahol hivatalosan nem lehet abortuszra menni, ott a nők utánanéznek a tiltott módszereknek. Sokszor az életüket kockáztatva.

A Facebook mesevilág

Tudjuk, kevés köze van a valósághoz.

A képeken például az emberek hétvégén buliznak boldog hitvesükkel.

A valóság ezzel szemben általában az, ez mérhető, hogy sorozatokat néznek, és talán a telefont sem szívesen veszik fel.

Ha már sorozatok. Ha már hazugság.

A Netflix rájött arra, írja Stephens-Davidowitz, hogy nem szabad hinni az emberek szavának. Annak kell hinni, amit tesznek. Eredetileg mód volt arra a csatornán, hogy sorrendbe állítsák azokat a filmeket, amelyeket valamikor megnéznének. Viszont hiába emlékeztették őket e-mailben ezekre a listáikra, nem kattintottak rájuk.

Ennek az az oka, jöttek rá, hogy ha megkérdezünk valakit, mit szeretne nézni, igényes alkotásokat sorol fel. Választási helyzetben azonban ehelyett általában alpári vígjátékokat, romantikus limonádékat néz.

A Netflix tanult a hibájából, és azóta a népszerűségi adatok alapján ajánl nekünk filmeket, és láss csodát, sokkal többen látogatnak el sokkal gyakrabban az oldalra.

„Az algoritmusok jobban ismernek téged, mint te magadat” – idézi kollégája Xavier Amatriaiant, a Netflix volt adattudósát.   

Tulajdonképpen egyáltalán nem baj, hogy lebuktat minket a Google…

…vonja le a konklúziót a Mindenki hazudik című könyv szerzője. Legalább szembenézünk azzal, milyenek vagyunk valójában – mi, mindannyian.

Be kell látni, hogy mindenki bonyolult, mindenki jó és rossz.

Mások is tele vannak kételyekkel, mások is félnek, mások is szenvednek, mások is lusták, másoknak is van egy rakás rossz tulajdonságuk, mások is malackodnak sokat – és másoknak is hiányzik a szex és a szerelem, ha nincs.

És mások is szégyellik magukat ezek miatt a dolgok miatt. Talán kevésbé fogják, és ez lenne a cél. Ugyanis nem vagyunk egyedül. Senki sem ufó, vagy mindenki az. Ha ez tudatosul bennünk, akkor talán merünk őszintébbek lenni egymással és önmagunkkal, és merünk kevesebb hazugsággal élni. 

Kurucz Adrienn