Öreg nő... ciki pólóban – az isten háta mögött

-

A kereszténység már 301-ben államvallás volt, négyszázban pedig a Bibliát is a saját ábécéjük szerint fordították le. Igen, a hajuk és a bőrük is sötétebb színű, ezért jobb esetben görögnek, de általában (és rosszabb esetben) arabnak nézik őket, miközben előbb voltak keresztények, mint például mi. Ettől függetlenül az arabokkal semmi bajuk, van egy kis küldetéstudatuk, hogy a déli és keleti országhatárukkal a kereszténységet is határolják.

Csak hárommillióan élnek az országban, de az örmények számát tízmillióra teszik. A mindenki által ismert Kardashianok, Cher, Andre Agassi, Nalbandian, Aznavour, Karpov is örmény származású.

Az „ian-yan" végződésű vezetéknevek szerte a világon örményeket rejtenek, de ők azt is tudják, hogy ki változtatott nevet: lásd Karpov. Szóval majdnem mindenki örmény.

Rólunk, magyarokról is tudnak. Az idősebb korosztály még a Szovjetunióban tanult rólunk: csárdás, Duna, Puskás, Portisch, azonban mindenki, tényleg mindenki tud arról, hogy a magyarok kiadták az azeri baltást gyilkost, aki Budapesten megölt egy örmény katonát. Az emberek kilencvenkilenc százaléka ezt nem hozta fel, de egyszer egy iránybuszon utazva ez is megtörtént – mivel nagyon barátságosak az emberek, és azonnal beszélgetni akarnak, örülnek, hogy turistaként az ő országukat választottad.

Az első kérdés mindig az, hogy honnan jöttél. Vagy angolul, vagy oroszul, szóval rögtön kiderül, hogy magyar vagyok. Az egyik utas kiakadt arra, hogy magyar vagyok, és kiabált rám, de a többi lehurrogta. Én ebből persze egy szót sem értettem, sem a beszélgetésből, sem a helyzetből. A vendéglátóimat kérdeztem meg, miről volt szó. Nálunk is hír volt az eset, de az örmények különösen figyelnek minden örményre szerte a világon.

Szóval megtanultam, hogy milyen az, amikor azonnal valamilyen előítéletük van rólam, pedig nem is ismernek, csak abból a diplomáciai ügyből következtetnek. Szerencsére a tizenegy nap alatt ez csak egyszer fordult elő.

Jereván közel 3000 éves, a világ egyik legrégebbi városa. Megérkezéskor azonban a tökéletes mértani alakzatot alkotó  sugárutak, csomópontok jönnek szembe először, ugyanis 1920-ban gyakorlatilag átépítették, ezért nincs is öreg vagy történelmi városrésze, és látszik, hogy szeretik a betont meg a grandiózus épületeket. A metrójuk olyan, mint a miénk, illetve mint a grúzoké: orosz. És még a metrószag is ugyanolyan. Az utazás olcsóbb. Zsetont kell venni, kis, pici narancssárgát, a neve: token, és mindössze 58 forintba kerül egy jegy. 

Amikor az utamat szerveztem, a futók újságjában, a Distance Runningban láttam, hogy lesz Jerevánban félmaraton. Nem sokat gondolkodtam, beneveztem. Futás közben realizálódott, hogy ott kicsit mások a terepviszonyok, mint itthon, szóval volt benne emelkedő. De olyan sunyin, hogy egyszer csak azt veszed észre: „mi van már, miért nem haladok, jó szar a formám"... majd körülnézel, és rájössz. Nem ez lett életem legjobb futása, sőt, de megcsináltam, szép az érem!

Az egyik legnagyobb kaland maga az utazás. Amikor Kutaisiban leszáll a gép, már a Tbiliszibe való eljutás is nagyon izgalmas. Bár el kell mondanom, hogy a négyórás úton már nem a lerobbant, házilag átalakított egykori kisteherautók járnak, mint áprilisban, amikor először jártam ott, hanem azóta változtattak is. Szóval két lehetőség van Jerevánba eljutni, iránybusz – az itteni neve: marsrutka, illetve a vonat. A két főváros közötti távolság mindössze 300 kilométer, a kisbusszal négy óra, vonattal pedig tizenegy. Este indul, reggelre érkezik meg. A vonat olyan rozoga, és annyira lassan megy, hogy azon gondolkodtam, mikor borul le a sínről. A mosdó koszos és büdös, a hálófülkés vagon meg szűkös. A társaság nemzetközi, mert a helyiek a kisbuszt használják. Ehhez képest a kalauz kizárólag oroszul kommunikál, amit én értek, de a húszéves japán biztosan nem. Cserébe mindig akad, aki segít. A határon imádnak pecsételni az útlevélbe. A grúzok és az örmények is. Mindkét határőr elviszi az útleveleket, plusz jönnek a vámosok is. Szeretnek a hátizsákból kipakoltatni. Ez kifelé még oké, tiszta ruhákkal van tele, de visszafelé, amikor a használt fehérneműimet egyesével szedték ki, kicsit kínos volt. Amúgy cigit keresnek. Mondtam, hogy nincs. Megdolgoznak a fizetésükért. Rozoga és lassú a vonat, a vécét a kalauz nyitja és zárja, szóval nemcsak akkor mehetsz, amikor te akarod. De WIFI az van!

Az utazótársaságot a vodka is összekovácsolja. Valaki teába tölti, valakik csak úgy fertőtlenítőnek, én meg zéró kólával iszom a büfékocsiban, ahol még ezeken kívül sör és cigi van. Az örmények mindig és mindenhol cigiznek.

Cukrászdában, aluljáróban, boltban, étteremben, evés közben is. Utazásaim során imádok élelmiszer boltokba betérni, Jerevánban a vodkapult nyűgözött le. Olyan hosszan, plafonig, ameddig a szem ellát. És olcsóbb, mint a kóla!

Ezekkel a marsrutkákkal utaztam Jereván ötven kilométeres körzetébe, hogy végre láthassam az Ararátot olyan közelről, ahogyan csak Örményországból lehet. Megnéztem az örmény egyház székhelyét is, ami a világörökség része. Itt lehet látni Noé bárkájának egy darabját, a szent lándzsát, ami Jézust megsebezte, és Keresztelő Szent János jobbját is kiállították. Olyan, hogy teli marsrutka, pedig nem létezik. Amikor megérkezik, már tele van. Tizenhárom ülőhely van benne, de még kilencen akarunk rá felszállni. A hátizsákot azonnal kikapták a kezemből, a sofőr melletti műszerfalhoz tették, hogy ne foglalja a drága helyet, és azonnal összehúzódtak, hogy legalább egy negyednyi hely legyen a fenekednek. Persze ez is kevés. Préselődni kell. Mivel kisteherautókból házilag átalakított buszok, ezért a kapaszkodók inenn-onnan, építkezésből megmaradt csövek, az ülések felülete is sokkal kisebb, mint szükséges lenne, plusz mindezt álcázzák plüss borítással. A sofőr előtt a műszerfalon egy kis szőnyeg van terítve, arra kell dobni az utazás végén a díjat. És persze vissza is ad, ha szükséges. Szóval csak nehézkesen lehet állni utazás közben, a vállam a jármű tetejéhez ért, miközben lehajtottam a fejemet. A közel kétméteres orosz útitárs rosszabbul járt, ő csak térdelve fért el. Huszonketten szálltunk fel végül, és vissza is értem Jerevánba.

Kedvenc italuk - a vodka mellett – a tan. Ez sózott, hígított joghurt, mindenhez isszák, de önmagában is ízlik nekik.

A szállásom egy hostel volt, ahol a család az alsó szinten élt, mi, vendégek pedig az emeleten. Micsoda nemzetközi társaság volt! Német nyugdíjasok, akik oroszul  beszéltek, orosz kirándulók, norvég lányok és egy üzbég lány. Ő volt a legérdekesebb. Az anyukája német, az apukája tatár, nyolcéves koráig Üzbegisztánban éltek, ezért beszél üzbégül és oroszul is a német anyanyelve mellett, most pedig Svájcban nővérként dolgozik, és amúgy német állampolgár. Örményországban még nem járt, meg akarta ismerni, de annyira érdekesen, hosszan és szépen beszélt Üzbegisztánról, hogy tudom: arra folytatom az utam!

Ui.: A címben szereplő szupervicces kommentet a nagyfiamtól kaptam az egyik megosztott fotóm alá. És egyáltalán nem haragudtam érte.

Törőcsik Edit

A képek a szerző tulajdonában vannak.