–

Rékával és édesanyjával az otthonukban találkoztunk. Körülöttünk kinagyított fotói Olaszországból, kétdolláros, színes parókák és giccses szemüvegek, na meg Sanyi, a macska, aki a legrosszabb pillanatokban, amikor a kórházban nem lehetett a gazdája mellett, „párna formában” tartotta Rékában a lelket. A harmincéves lány betegsége mindennapjait blogján rögzítette, ezzel is segítve bajtársait, kendőzetlenül bemutatva – a saját szavaival élve – „rákos pályafutásának” minden részletét. Missziójának tekinti, hogy felhívja az emberek figyelmét a rendszeres véradás és őssejtadományozás fontosságára, hiszen vannak, akik számára ezek a túlélést jelentik. 

Kaszás Fanni/WMN: Mit csináltál mikor kiderült, hogy megnyerted a National Geographic és a Huawei közös nemzetközi mobilfotó-pályázatát?

Pávó Réka: Éppen a délutáni sziesztámból tértem magamhoz és megnéztem az oldalt – tudtam, hogy szeptember 10-én fogják hirdetni az eredményeket –, amikor megnyitottam és megláttam, akkor azt hiszem, egy órán keresztül csak döbbenten néztem a honlapot, mert nem hittem el, hogy ez az én képem ott középen. Ebből már éreztem, hogy valamit nyertem esetleg, de azért újra és újra frissítettem az oldalt. Amikor egy óra múlva is én voltam ott, elkezdtem sírni, és kiabáltam anyának, aki a konyhában volt. Mondtam neki, hogy nézze meg ő is, mert biztos voltam benne, hogy nem jól látom, egyszerűen nem hittem el. Mondtam, hogy ez biztos valami szánalomdíj vagy kötelező kategória, nem lehet, hogy a fődíj mellett az én fejem legyen. Aztán megérkezett az e-mail, hogy tényleg én nyertem. Reszkettem, megittam pár pohár bort, alig vártam a többi családtagot, hogy velük is megoszthassam a hírt. A mai napig nem tértem még magamhoz. 

K. F./WMN: A fődíj több nyereménnyel jár, fotós utazás, laptop, pénznyeremény… Magának az elismerésnek örültél a leginkább, vagy ezek közül az egyiknek?

P. R.: Egyértelműen az olaszországi útnak… Ez egy nagyon érdekes dolog, mert Olaszországban voltam utoljára a betegségem előtt, tavaly nyáron.

Nagyon furcsa, különleges érzés volt, egyfajta keretes szerkezetnek érzem az életemben, hogy Velencéből hazatértem, haldokoltam, és a gyógyulásom után pont Velencében fogom kezdeni ezt az egész expedíciót.

Szóval ez az út volt az, ami leginkább megfogott. A pénznyeremény pedig kész ajándék az élettől, egyértelmű, hogy vadonatúj fotósberendezésekre fogom költeni. 

K. F./WMN: Előtte foglalkoztál komolyabban a fotózással?

P. R.: Nem igazán tudom mit jelent, hogy „komolyabban fotózni”. Azt sem tudom, Magyarországon mit érdemes mondani: fotós vagyok, fotóművész, hobbifotós, szerelemfotós…? Belső indíttatásból, 16 éves koromban kezdtem el fotózni, ekkor adott az akkori barátom először egy nagy, tükörreflexes fényképezőgépet a kezembe. Azt mondta, próbáljam meg, majd meglátjuk, hogy megy – ha nincs tehetségem hozzá, szólni fog. És egyszerűen szerelem lett első érintésre. Onnantól kezdve ez volt a hobbim, minden szabadidőm ez töltötte ki. Nem a legolcsóbb hobbi, rengeteget kellett gyűjteni a jobb és jobb berendezésekre, fotóapparátusokra. A szenvedély azonban a mai napig tart. És a rákos pályafutásomat – én így mondom – is a fényképezés, mint egyfajta terápia egészítette ki. Jó kiegészítője volt a gyógyulást segítő úton. 

K. F./WMN: Mik vagy kik segítettek még a nehéz pillanatokban? 

P. R.: Az ember ilyenkor rájön, hogy tök mindegy, mennyi pénzed van, mennyi barátod van vagy milyen a családod. Ha nincs meg az egészséged, rohadtul nem tudsz semmit sem csinálni és élvezni. Én úgy érzem, három összetevős a gyógyulásom. Egyik harmada a családom, a szeretteim; másik a Jóisten; a harmadik pedig a fényképezés. De leginkább a páromnak köszönhetem.

Fontos az anyuka, apuka, a családi háttér, a hit, de a fő motivációt, erőt az adta, hogy valaki azt mondta: „figyelj, nekem kopaszon is ugyanúgy fogsz kelleni, nem tágítok, csináljuk végig. Együtt.”

Nagyon hálás vagyok, hogy kitartott mellettem, hogy csinálta velem, sőt, csinálja most is. Ez egy igazi ajándék. 

K .F./WMN: Itt van a tükrödön az a bizonyos maszk a nyertes képről, rajta a felirat: HOPE. Hogyan készült a kép? A maszk a kabaláddá vált, ezt hordtad a kemoterápiás kezeléseken is?

P. R.: A tízezer eurós maszk, igen. Ez azért is kabalamaszk, mert aznap kaptam egy ápolónő barátnőmtől, amikor a képet készítettem. Igazából Joker-szájat akartam rárajzolni, de nem volt nálam piros rúzs. Szóval ráírtam, hogy HOPE, de a kemótól befolyásolva, sete-suta módon, fordítva. Tükröznöm kellett a képet, hogy látszódjon a felirat. Először egy betegtársnőmről szerettem volna egy fekete-fehér képsorozatot csinálni, de ő nem engedte. Nem akarta magát így viszontlátni. Abszolút nem haragudtam rá, megértettem. Szóval, így lettem a saját modellem, mert nem tudtam mást fotózni. 

K. F./WMN: És a blogolás hogy kezdődött? Magadnak kezdted el feljegyezni a mindennapjaid, kiírni magadból terápiás céllal, vagy másoknak akartál segíteni azzal, hogy megmutatod, milyen a leukémia?

P. R.: Én soha nem írtam azelőtt, sőt, a mai napig tartom magam ahhoz, hogy nem is tudok. Már az elején felkészítettek arra, hogy baromi hosszú ideig kell majd a kórházban feküdnöm, és gondolkozzam el rajta, hogy a fölös energiáimat mibe szeretném fektetni. A diagnózis után talán egy héttel igazából passzióból kezdtem el blogolni. 

K. F./WMN: Olvastál másoktól hasonló blogokat, akár külföldről? 

P. R.: Egyet-kettőt ajánlottak, de nagyon kevés a leukémiáról szóló blog. Mellrákról, más rákos megbetegedésről többet találsz. Elolvastam őket, tetszettek (ha lehet ilyet mondani), de ők kizárólag a kezeléseikről írtak a lelkiállapotukkal kombinálva, én pedig ezt egy picit száraznak éreztem. Azt mondtam, hogy mivel amúgy sem áll távol tőlem a hülyeség, mi lenne, ha ezeket ilyen baromi jó kis képekkel kombinálnánk, amik igazivá, színessé teszik a blogot, jobban megakad rajtuk az ember szeme.

Így talán nem a leukémiás lány szenvedése és nyögdécselései jönnek le belőle, hanem a küzdelme, a humorérzéke, a hozzáállása meg a mindennapjai. 

K. F./WMN: Gondoltad valaha, hogy ennyien fognak olvasni? Már az Instagramon is több ezer követőd van.

P. R.: És ebben nincs fizetett hirdetés meg diszkrét szponzorkávé! Nem-nem, dehogy gondoltam. Magamnak kezdtem, és úgy voltam vele, hogy ha valaki arra téved, esetleg még beteg ember is, akkor lehet, hogy találok sorstársakat ebben a kis világban. Minél többen vagyunk, annál jobb. Aztán elkezdtek százasával érkezni. Az első hihetetlen visszajelzés az volt, amikor tömegével írták nekem, hogy „én ebben a kórházban fekszem; nekem ez a betegségem; én egészséges vagyok, de végigbőgtem az írásaid”… Bár én nem akartam bőgős blogot írni. Amúgy sem szeretem, ha valaki sír, a családomtól is ennyit kértem, hogy ha bejönnek, ne sírjanak. De nagyon örülök neki, hogy ennyien olvasnak, nem gondoltam volna. 

K. F./WMN: Mire használod a „befolyásod”, ha mondhatom így?

P. R.: A közösségi médiában mindenki azt mutatja magáról, hogy mekkora influencer – bár gyűlölöm ezt a szót –, de az nem „influenszerkedés”, hogy valaki leül egy cappuccinóval és lefényképezi. Én mindegyik képemmel, főleg a betegségem alatt készültekkel, üzenni akarok. Az a lényeg, hogy legyen mondanivalója az embernek, a képeinek, a blogjának. Ezek mögött pedig állnia kell egy hiteles személynek is. Egy egészséges ember nem tud úgy írni a rákról, az nem igazi. Úgyhogy én írok róla, és megpróbálok mindent megmutatni. Sokan elmennek vérvizsgálatra, miután olvassák a blogom, de

ami számomra a legfontosabb, ami a misszióm, hogy már több száz embert rávettem, hogy elmenjen vért adni. Nagyon sokan mentek el őssejtdonornak is, aminek ugyanaz a mechanizmusa, mint egy vérvételé, és életmentő tud lenni vérképző betegeknél, például egy csontvelő-transzplantációt illetően.

Ezek az emberek, akik követnek, elmennek vért adni, ha én megkérem őket – ez óriási dolog. Egy hétköznapi ember fel sem fogja, mekkora értékkel bír egy tasak vér egy olyan beteg ember számára, amilyen én is voltam. Valóban életmentő, kell a gyógyuláshoz. 

(Itt Réka anyukája is bekapcsolódott a beszélgetésbe egy rövid időre.)

Réka anyukája: Én ezt végignéztem. Olyanok voltak a kórházban, mint a szomjazó ember a sivatagban, mint egy pohár vizet, úgy várták a vért. Kérdezgette Réka is, hogy „Nővér, már három óra, jön majd a vér?”. És csak várják mindennap, hogy ne dübörögjön a fejük, hogy enyhüljön kicsit a rosszullét. 

P. R.: De a leukémia előtt engem sem foglalkoztatott a véradás. Nem úgy éli az ember az életét, hogy „egyszer majd rákos lesz”. De így, hogy érintett vagyok, örülök, ha tudok másokat motiválni. Én ezzel nyertem a legtöbbet, hogy sok embert rá tudok venni a véradásra. 

K. F./WMN: Említetted, milyen fontos neked a humorérzék a betegségeddel kapcsolatos képeiden, blogposztokban. Így kezdődött a beöltözés, a parókák viselése nálad? Ez is egyfajta terápia? 

P. R.: Igen… Vettem tizenegynéhány parókát, beöltöztem, minden kétdolláros őrültséget megrendeltem az internetről. A pink a kedvencem. Abban, meg a leopárdos kabátomban jártam szándékosan polgárpukkasztani az ambulanciára. Már messziről integettek, tudták, hogy na, ez a Pávó Réka, nincs még egy olyan idióta, aki bevállal egy ilyen öltözéket. 

K. F./WMN: Kaptál kritikát is a jelmezek és a képeid miatt?

P. R.: Persze. Írták, hogy „ezt méltósággal, csendben, vagy kicsikét visszafogottabban kéne viselni”. Van egy képem: hosszú, lila paróka, polaroidos felső. Megkaptam rá, hogy „nem értik, egy komoly bejegyzésnél mit keres egy ilyen kép”. De tudod, ha jót csinálsz, ha rosszat, a lényeg, hogy beszélnek rólad. Így legalább rám keresnek, és megakad a szemük a véradós felhívásaimon. De igazából senkit nem szerettem volna dühíteni, csak így éreztem jól magam. Nem akartam sem szomorúnak tűnni, sem sajnáltatni magam. Szerintem ez a blogon és a képeimen is érződik. 

K. F./WMN: Azért elég kendőzetlenül megmutatod a mélypontokat is, és volt abból is rendesen. Gondolom, nem mindig bírtál beöltözni, vagy parókát felvenni… A rákos betegekről szóló filmekben valamilyen szinten idealizálják a dolgot, ezekből a mélypontokból maximum a fogyást, a kemoterápiát, a hajhullást látjuk. Te meg lefényképezed magad bevérzett szemmel, kanülökkel, véraláfutásokkal. 

P. R.: Ez így van, a filmekben nem mutatják meg, hogy mennyit kínlódnak, mire behelyeznek a mellkasodba egy centrális vénakanült, ami egy hosszú cső, egészen a szívbe, a bal pitvarig vezet. Én ezzel éltem hónapokon keresztül. Nekünk nem egy kis kerek port van, mint a rákos filmekben… Ez egy iszonyú procedúra, nem is sikerült elsőre behelyezni.

Ez nemcsak arról szól, hogy felveszem a parókát és de baromi jól érzem magam. Ez egy iszonyatos küzdelem, az ellenségemnek sem kívánnám. A filmekből ez kimarad. Nem divat arról beszélni, ha valaki rosszul van. 

K. F./WMN: Sokan mondják, hogy a betegségük jelzés lehetett, hogy túl sokat stresszeltek, túlvállalták magukat, vagy valamit elfojtottak. Te hogy érzed ezt? Gondolom, sokat változtál ez alatt az egy év alatt.

P. R.: Épp megkérték a kezem, családtervezés előtt álltunk, megvolt a lakás, szerettem a munkámat, soha nem voltam még boldogabb… Úgy vagyok vele, ahogy mondod: valamit szarul csinálhattam, és most korrigálom. Jobb emberré próbálok válni, és átértékeltem az életem, máshogy csinálok mindent. Egy teljesen másik ember jött ki a kórházból, mint aki bement. De én nem félek már semmitől, ha ezt túléltem, akkor mindent. Amikor mintát vettek, közölték, hogy csak heteim vannak hátra, de aztán a harmincadik születésnapom is a kórteremben töltöttem. Akkor még élt Dani, a jó barátom a kórházból. Átbicegett, tortát ettünk és kölyökpezsgőztünk. Nagy buli volt. Engem nem érdekel, hogy öregszem, örülök minden születésnapnak, alig várom. Mert akkor tudom, hogy életben vagyok. Még egy év. 

K. F./WMN: Mersz már tervezni, akár rövid, akár hosszú távra? Fotós szeretnél lenni?

P. R.: Én bottal kergetném azokat az embereket, akik azt mondják, hogy „az álmodozás az élet megrontója”. Álmodozni igenis kell. Persze, kizárólag fotózással szeretnék foglalkozni. Ez az életem. Szakmailag sose gondoltam, hogy olyan jól tudnék fotózni, de szeretem, értem a mechanizmusát. Nyilván rengeteget kell még gyakorolnom, de szerintem mindegy, hogy az ember hol tanult és milyen gépen dolgozik, ha szenvedélyesen szereti a fotózást, látja a dolgokat, van szépérzéke, akkor mindehhez csak alázat és szorgalom kell. Alig várom, hogy elhagyhassam a lakást, és másokat is fotózhassak, ne csak magamat. Felpezsdül tőle a vérem, ha dolgozhatok és mást is láthatok az objektíven keresztül. De egyelőre még mindig helyhez vagyok kötve. Viszont jövőre elmegyek a nyereményútra, és utána beadom a milánói Vogue-hoz a jelentkezésem. Öt évvel ezelőtt már leadtam a gyakornoknak, ezt továbbra is tartom. Merjünk nagyot álmodni!

Kaszás Fanni

Az interjú rövidített változata hamarosan angol nyelven is megjelenik a Hungary Today oldalán. 

Képek: Benkő Vivien Cher