-

Vannak napok, amikor kell találnom valami kis szalmaszálat, kapaszkodót, amit megmarkolok, és visszarántom a gondolataimat pozitív irányba. Valami erős gyógyír a léleknek, amitől visszatér a hit. Ehhez nekem az kell, hogy érezzem, én is tehetek valamit a fejlődésért, nem csak „megtörténnek” velem a dolgok.

Mondok egy példát. Amikor az amerikai elnökválasztás másnapján épp üres fejjel és lélekkel kóvályogtam, akkor eszembe jutott, hogy a helyi közösségi házba ingyenes társalgási csoportot szerveznek másnapra, amire már többször hívtak. Nagyon kevés idő az a napi három óra, amit a gyerekem bölcsődében tölt délelőttönként, úgyhogy mindig akadt valami olyan tennivalóm, ami miatt újra és újra kihagytam ezt a lehetőséget. Ekkor valamiért mégis úgy éreztem, hogy oda kell mennem.

Csalódott voltam, kiábrándult és pesszimista. Amint beléptem a térbe, valami megváltozott. A rezgések, az energiák, nem tudom megfogalmazni, de elkezdett körülölelni valami jóérzés. A figyelem, a mosolyok, a nyitottság...

Ilyen lehet egy hívőnek betérnie a templomba, amikor épp szüksége van rá.

A közösségi ház vezetője a mellettünk lévő asztalnál ülő spanyol nőről beszélt, aki most költözött ide két kicsi gyerekkel. Nem lehetett róla sokat tudni, csak azt, hogy sem ő, sem a gyerekek nem beszélnek angolul, egyedül kell boldogulnia egy idegen országban, nyelvtudás nélkül. Senki nem kezdte el firtatni, hogy mi állhat az élethelyzete hátterében. Sarah, a közösség „anyja” gyorsan kerített valakit, aki tudott tolmácsolni, és máris azon járt az agya, hogy miként tudja felépíteni az asszony köré azt a közösségi hálót, ami a felszínen tartja, és megóvja attól, hogy valami sötét mélységbe süllyedjen. Mindenkihez odament, és azt kérte, hogy mosolyogjanak a spanyol nőre, mert ez nagyon sokat segíthet neki.

Az érzés, hogy szívesen látják, erőt ad az új élethez.

Nem pénzt kért, nem kezdett el áskálódni, egyszerűen mosolyt és odafigyelést adott. Ekkor belém nyilallt a felismerés, hogy ez az, amire szükség van! Apró, pici lépésekre. Nem a világot kell megváltani, hanem először a szűk környezetünket. A közösségekben van az erő, hiszen a sok kis közösség egy nagyobb egységet alkot, és ettől talán tényleg fejlődhet a világ. Minden egyes tett, gesztus számít.

Összeszedtem magamnak néhány receptet, ami gyógyírt jelenthet a léleknek azokban a nehéz időkben, amikor elkeseredem valamiért, vagy amikor úgy érzem, az egész világ megbolondult... hátha másnak is hasznos. 

1. Mosoly

Annyira banális, annyira közhelyes, annyira egyszerű, de mégis hasznos, és egyre nagyobb hiány mutatkozik belőle. A Hősök tere-mozgalom néhány emblematikus arca (Harcsa Veronika, Palya Bea, Al Ghaoui Hesna) egy 30 napos kihívást vállalt, amelyben nap mint nap tesznek valami jót másokért. Ez lehet egy kis kedvesség, egy érdeklődő kérdés, egy nem várt beszélgetés vagy egy figyelmes gesztus. Olvassatok bele az élményeikbe, mert rendkívül inspirálók és elgondolkodtatók, hogy milyen egyszerű jóérzést kelteni valakiben. Mennyit bosszankodunk azon, hogy morcos a postás, a boltos, a pincér! Ettől mi is azok leszünk, pedig néha érdemes lenne túllépni ezen, és inkább nekünk kezdeményezni. Mondjuk, egy mosollyal, hátha ugyanazt  kapjuk vissza!

2. Önkéntesség

Aki már próbálta, tudja, hogy milyen lélekemelő tud lenni. Erről már írtam korábban hosszabban, de az önkénteskedés talán az a dolog, amelyen keresztül leginkább érezhetjük, hogy tehetünk valamit a változásért, hogy mások életére hatással lehetünk. A sok kicsi jótettből pedig már lehet látható eredmény. A mi közösségi házunkban például van önkéntesek által üzemeltetett kávézó, aminek bevételéből szépítik a környéket, és olyan projekteket indítanak, amellyel bevonzzák a rászorulókat, és tovább tudják építeni az összetartást, a közösségi élményt. Az az angolóra is, amire én jelentkeztem, egy önkéntes tanár irányítása alatt zajlik, de az időseknek szervezett Pilates vagy az otthon lévő anyáknak életre hívott játszóházak is ide sorolhatók.

3. Sport

Nehéz elindulni, és sokszor nem a felszabaduló boldogsághormonok jelentik a motivációt, sokkal inkább a tudat, hogy tettünk valamit a testünkért és az egészségünkért. Ez az érzés be tudja tölteni azt az űrt, amit a világ dolgai felett érzett tehetetlenségérzésünk okozott. Számos lehetőség van már, hogy több lélekemelő programot gyúrjunk össze, mondjuk, úgy, hogy közösségben sportolunk, amellyel akár önkéntes munkát és végezhetünk vagy adományt gyűjthetünk egy-egy szervezetnek.

4. Adományozás

Akinek lehetősége nyílik rá, az akár már havi néhány száz forinttal is tud segíteni egy-egy ügyet vagy szervezetet. A lényeg, hogy okosan adományozzunk. Ha például épp lomtalanítást tartunk otthon, akkor ne szórjuk rá az összes kacatunkat valamelyik szervezetre vagy rászoruló családra, előbb érdeklődjünk, mire is van szükségük, majd ez alapján állítsunk össze egy szeretetcsomagot. Az adomány arról szóljon, aki kapja, ne rólunk, akik meg akarunk szabadulni néhány holmitól, és így könnyítünk a lelkünkön.

5. Környezettudatosság

Nem kell azonnal biofarmra költözni, passzívházat építeni, és csak saját magunk által termelt zöldségeket és gyümölcsöket enni (pedig mennyire csodás lenne így élni), de ha csak egyetlen rossz szokásunkat is megváltoztatjuk, már akkor is jobban érezhetjük magunkat. Például akkor, ha kisebb sugárban folyatjuk a vizet mosogatásnál, fogmosás és hajmosás közben elzárjuk a csapot, összenyomjuk a PET-palackot mielőtt kidobjuk, környezetbarát ételtartókban tároljuk az ételeket, nem pedig mindent fóliába csomagolunk, esetleg többször használunk konyharuhát papírtörlő helyett. Talán úgy érezzük ezek annyira apróságok, hogy nem is számítanak, pedig a környezetszennyezés érdekében tett minden lépés rendkívül fontos, amellyel példát mutathatnak másoknak.

6. Nézz TED-videókat!

A TED egy olyan előadás-sorozat, amelyben rendkívül inspiráló emberek osztják meg a történeteiket maximum tizennyolc percben. Ezektől visszatér az ember hite, hogy csodálatos, értelmes elmékkel van tele a világ, akiknek a fejében ott rejtőznek a jobbnál jobb ötletek az életünk és jövőnk jobbá tételére, úgyhogy ők majd megmentenek minket. Vagy legalábbis bízzunk benne!

Pásztory Dóri