– 

Egy gát átszakadni látszik most szexuális zaklatás- és erőszak-ügyben. Az áldozatok régóta cipelt, elfojtott élményei kimondhatóvá válnak, és ezzel nemcsak a szégyen és a bűntudat csökken, de nő a harag is.

Lassan 15 éve foglalkozom szexuális erőszakkal, az áldozatok történetei mindig megrendítőek, de tulajdonképpen ismerősek. Ami viszont igazi kíváncsisággal tölt el, az azoknak az embereknek a megélése, akik tudtak az erőszakról, de mégsem tettek semmit. Quentin Tarantino például, aki elismerte, hogy eleget tudott ahhoz, hogy biztos legyen benne, minden pletyka és kiszivárgott történet úgy igaz Harvey Weinsteinről, ahogy mondják...

A cinkos némaság kegyetlennek és érthetetlennek tűnik. És igazából régóta tudjuk, hogy a legnagyobb ereje a néma tömegeknek van.

Azoknak, akik végignézték 44’-ben, ahogy zsidókat, cigányokat, melegeket deportáltak. Akik elfordítják a fejüket, amikor valakit megütnek. Akik hallják a szomszédból átszűrődő gyerekverés hangjait, és nem tesznek semmit... a néma tömegek cinkos hallgatása erővel tölti el azokat, akik erőszakot alkalmaznak. „Pszichikai bűnsegéd” – így hívja a jog azokat, akik jelen vannak az erőszak elkövetésekor, de nem akadályozzák meg azt, és ezzel tulajdonképpen bátorítják a bántalmazót. Az áldozatot pedig lebénítja, ha azt látja, hogy jelen van valaki, aki segíthetne, de mégsem teszi.

Olyan könnyű lenne pálcát törni azok felett, akik nem tettek semmit, és hallgattak.

A szexuális erőszak áldozatai kirakják, hogy #metoo, engem meg nem hagy nyugodni a gondolat, hogy hány meg hány területen kellene ugyanígy kampányt indítani azért, hogy a cinkos némaság és félrenézés megszűnjön.

Voltam már úgy orvosi vizsgálaton, hogy megaláztak, és kiszolgáltatott helyzetbe hoztak. #metoo

Kellett már megvesztegetnem valakit (kórházban, hálapénzzel). #metoo

Állított meg rendőr, és éreztette velem, hogy ha fizetek, akkor továbbenged. #metoo

Szóltak pályázat előtt, hogy inkább ne adjam be, mert le van osztva, hogy ki fogja megkapni. #metoo

Építkezésnél mondta a kivitelező, hogy ha nem kérek számlát, akkor olcsóbb lesz. #metoo

Kerestem ismerőst, hogy egy megoldhatatlannak tűnő bürokratikus problémát elintézzen nekem. #metoo 

Korrupció, hálapénz, adócsalás, emberi méltóság megsértése, jogtalan előny... mindegyik erőszak valahol, és mindegyik megengedhetetlen, mi mégis együtt élünk velük.

Megtesszük, mert túl kell élnünk. Megengedjük, mert nem hiszünk benne, hogy máshogy is lehetne. Elfogadjuk, mert azt látjuk, hogy mások is így csinálják.  

Mert végső soron mi a különbség aközött, hogy egy szexuális visszaélés vagy egy korrupció fölött hunyunk szemet? A mozdulat ismerős. Azt szokjuk meg, hogy vannak dolgok, amiket „nem veszünk észre”, hogy elfogadjuk: vannak helyzetek, amikben „nem tehetünk semmit”.

Nyilván nem lehet egyenlőségjelet tenni a hálapénz és a szexuális erőszak között. De igenis rá lehet nevelni az embereket arra, hogy tanulják meg a tehetetlenséget, és meg lehet őket győzni arról, hogy azzal járnak jobban, ha nem tesznek semmit.  Az eredményes tanulás végén pedig kitermelődik egy olyan „szolgahad”, ami a saját pillanatnyi érdeke mentén bármikor beáldozza mások jóllétét (vagy a saját lelkiismeretét).

Nem az a jó társadalom, ahol mindenki „tigris”, ahol mindenki jogvédő. De az igenis egy nagyon rossz társadalom, ahol nincs elég olyan ember, akiknek az a hivatásuk, hogy nyitva tartsák a szemüket, és ne fordítsák el a fejüket. 

Ne csak akkor gondolj arra, hogy #metoo, ha szexuális erőszakról van szó, hanem minden egyes pillanatban, amikor azt érzed, valaki körülötted visszaél (bármilyen) hatalommal, és ezzel megfoszt téged attól, hogy méltóságban és önazonos módon élj.

Mint a klasszikus kabarétréfában, ahol a kisember elképesztő karriert fut be – pusztán azért –, mert megtanulja ezt a mondatot: „Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni!” – higgyétek el, minden hatalommal való visszaélésnek, erőszaknak és zaklatásnak ez az igazi korlátja: kinyitni a szánkat, és elkezdeni beszélni.

Dr. Gyurkó Szilvia