– Apa, kinek szurkolsz?

 – A Fradinak.          

– Ők milyen színekben játszanak? 

– Zöld-fehérben.

– De a tévében most a pirosak játszanak a kékek ellen. 

– Igen, Honvéd–Vasas meccs van, de én a Fradinak szurkolok. Mindig.  

Ez a beszélgetés olyan ötéves korom körül zajlott apám és köztem. Szépen lassan megtanultam, hogy „zöld az Isten, és fehér a szakálla, a zöld sasok mindig magasan szárnyalnak, és száz kisleány csak a Fradi gólra vár”. Foci-, kézi- meg vízilabdameccsen is. Mi a Ferencvárosi Torna Club szurkolói vagyunk, már az volt a nagypapa is, és azok lesznek a mi unokáink. Ezt örököljük, mint a családi szokásokat, nem lázadunk ellene, csak elfogadjuk, és továbbadjuk, hogy egy csapat van, mindig minden körülmények között. Ha bármilyen sportágban sikert ér el, az a mi sikerünk, a mi boldogságunk is. Fradi-drukker vagyok. Örülök, ha a csapatom nyer, akármilyen teljesítményt is nyújt a pályán. Nem akarom megreformálni a csapatot, nem akarom megmondani, hogyan játsszanak, csak nyerjenek. Akkor is szurkoló maradok, ha kiesnek az NB I-ből, ha nem kedvelem az edzőt, a kapust, vagy az új támogató sportmárkát. Érthetetlen, ha valaki más csapatnak szurkol. Pont nekik? De miért? Nem vitatkozunk, elítélünk, véleményezünk – lófaszt, mi fikázunk. Egy csapat van: csak a FRADI. Pont. Miért? Mert az apu azt mondta, nekik szurkolunk. Mindig. 

– A szüleid kire fognak szavazni?

– Nem tudom, nem beszéltünk róla. Miért?

– Nem tudod? Pedig választás lesz. A FIDESZ-nek kell nyernie. Ők az egyetlen jó választás. Nekik kell szurkolni! 

Ez a beszélgetés 2002-ben,16 éves korom körül zajlott a gimnáziumban. Nem értettem, hogy miért gondolják így, különben is, nekem tök mindegy, edzésre kell menni, meg a biosz házit is meg kell még írnom, és lehet, hogy anyu nem enged el a pénteki buliba. Pedig ez akkor fontos volt, figyelhettem volna jobban. A 16 éves – felnőttet játszó – osztálytársaim köpték vissza a szüleik mondatait.     

– Mocskos kommunisták, nehogy már megint nyerjenek. 

– Én tudom, miről beszélek, a nagyapámat kisemmizték a rohadt komcsik.

– A nagypapa testvére Szibériában halt meg... ezek miatt. 

Bosszantott, mert nem tudtam semmit az egészről, nem értettem hozzá, nem is akartam foglalkozni vele. De nem is igazán érdekelt, fontosabb dolgaim voltak, tinédzser voltam. Azt gondoltam, „majd a nagyok” megoldják. Mert nekik kellene. A „nagyok” alatt akkor a szavazati joggal rendelkezőkre gondoltam, az az elképzelés volt a fejemben, hogy vannak ezek a politikusok, általában öregebbek, kopaszodnak öltönyben járnak, de nem túl szépben, szürkében meg feketében. Okosakat mondanak, és a szavazati joggal rendelkezők arra szavaznak, aki a legokosabbat mondja. Ehhez képest a szavazati joggal még nem rendelkező gyerekek a szüleiktől örökölt politikai nézeteket böfögik vissza. Nem kérdeznek, elfogadják: apa rájuk szavaz, pont. Nem vitatkoznak a másik oldalon állókkal. (Pontosabban azokkal, akiknek a szülei a másik oldalon állnak). Csak szurkolnak, a PÁRT-nak. 

Az első szavazásomon is megkérdeztem az ismerőseimet, kire szavaznak és miért. A válaszok általában így kezdődtek:

– Rájuk nem, mert...

– Na, rá tuti nem, mert…

– A szüleim/Én FIDESZes/ek/vagyok…

– A szüleim/Én eMeSzPés/ek/vagyok…              

– A szüleim/Én SzaDeSzes/ek/vagyok/…

– A szüleim/Én eMDéeFes/ek/vagyok/…

Válaszaikban akkor (és ma) is, személyekre szavaztak, a magasra, a barnára, arra, akit ismernek a szomszéd faluban, akinek az apja dolgozott a téeszben, az rendes ember volt, de nem véletlenül vitte mégis idáig… Politikai program akkor sem volt, ma sincs. Arcok vannak. Emberek. Személyi kultusz. Minden pártban.

Vagy indokok, és vélt vagy valós információk nélkül, a családi hagyományt követve szurkoltak a PÁRT-nak, csak taps és ováció helyett x-et tettek a „csapatuk” mellé. Hogy miért? Mert nem nőttünk még fel a demokráciához, nem értjük, hogyan működik. Egyszerűek vagyunk. Van egy arc, egy név, egy ember: A Mi Emberünk. Rábízzuk az életünket, a pénzünket, a gyerekeink pénzét és életét. A jövőnket, mindent. Nem kérdezünk, nem mondjuk, hogy: „hé, haver, azt ne így csináld!” Csendben szurkolunk. Néha háborgunk, hol hangosabban, hol halkabban, aztán leszarjuk. 

Március 15-én és október 23-án kicsit jobban szurkolunk, hátha történik végre valami… Hogy mi, az mindegy. De hátha jön a kolbászkerítés, a világbéke és az ingyen sör.

Könnyes szemmel énekeljük a Himnuszt szabadságharcosainkra és mártírjainkra emlékezve. Plakátokra festjük a képüket, idézzük őket, csak nem tanulunk tőlük. Semmit.

Kivívták a szabadságunkat, felszabadítottak az idegenek uralma alól. Megadták az esélyt, hogy mi magunk döntsünk a sorsunkról. Mi meg simán belehajtjuk a fejünket a következő rabigába, addig sem kell gondolkodni, lehet mást szidni. Legalább nem idegen, hanem általunk választott, magyar.

Ma már én vagyok „a nagy”, akinek meg kell hozni a döntést. Nem pedig nyafogni, hogy „ez így nem jó, nincs kire szavazni, hogy a szüleink már rég elrontották”. Éppen ezért én, a szavazati joggal rendelkező, felelősségteljes Y generációs fiatal felnőtt, arra kérem a választáson induló magyar pártokat, hogy érthető politikai programot állítsanak össze. Csak azt kérem, írjátok meg, rajzoljátok le, mutogassátok el, posztoljátok ki, instázzátok fel, mit, miért és hogyan szeretnétek elérni, ha mi mellétek ikszelünk. 

Ezután engedjétek meg, hogy véleményezzem, összehasonlítsam a programokat, és majd az alapján tegyek x-et jövőre egy párt neve mellé. Adjatok esélyt, hogy úgy neveljük fel a következő generációt, hogy elmondhassuk nekik, azért szavaztam az egyik pártra, mert a politikai programjukkal egyet tudtam érteni. És nem azért, mert anyám is rájuk szavazott, és nekik szurkolunk már régóta. 

Ha kérdezünk, válaszoljatok. Ha kérünk, reagáljatok. Ha szólunk, figyeljetek. Lehet, hogy nem tudjátok, de ti értünk és általunk vagytok ott, ahol a döntések születnek.

Írjatok programot, vitatkozzatok róla szakemberekkel és egymással. Mi majd döntünk. Döntünk arról, hogy egészségügyi reformra, szociális reformokra, ipari beruházásokra, újfajta külpolitikára, kerítésre, stadionra, helikopterre, egyetemre, oktatásra vagy macskakőre fordítsátok-e az adózott forintjainkat. Nem csukom be a szemem, ha rosszul játszotok, nem azt kiabálom, hogy mindent bele, amikor vesztésre álltok.

Ez nem egy meccs.

Mi nem a drukkereitek vagyunk.

Ez az életünk.

Beleszólnánk.

Ne szórakozzatok velünk.

Figyeljetek ránk.

Fentről lehet a legnagyobbat esni. 

Még van időtök, kezdjétek el az alapozást!  

V.