–

Amióta az eszemet tudom, azt terveztem, hogy a munkám során más embereknek segítek majd. Kislány voltam, és a gyerekszobámban állt egy ruhásszekrény, aminek kinyitottam az ajtaját, és azt játszottam, hogy az egy iskolatábla. Krétával írtam rá betűket (azt a párat, amit ismertem), leültettem a szekrény elé az egyetlen babámat, Katit, és segítettem neki megtanulni írni. Azt játszottam, hogy tanítok, miközben én magam is még csak annyit tudtam leírni (a fennmaradt kordokumentumok szerint), hogy „Gyukó Szivli”.

Aztán Kati baba eldőlt, megütötte a vállát, kezét, lábát, és be kellett kötözni, hogy ne fájjon. Ilyen balesetek történtek a cicáinkkal is, de a macskák sajnos túl gyorsan futnak, és így nehéz volt őket utolérni, hogy rendesen bepólyálhassam őket. Szóval egészen korán szembesültem a segítségnyújtás egyik alaptételével:

csak annak tudsz segíteni, aki kész azt elfogadni.

Négyévesen nem tudtam még, hogy mit jelent „civilnek lenni”, csak azt, hogy észreveszem, ha mások szükséget szenvednek, és rosszul érzem magam, ha valakit bántanak, ha igazságtalanság történik, ha úgy tesznek a felnőttek, mintha nem látnák, hogy a világ több mint pénz. Hogy a világ több mint az ő világuk. Hogy ott vagyunk mi, gyerekek, és mi is számítunk. Kegyetlen harcokat folytattam a mindenkor fennálló hatalommal szemben, ami először természetesen a szüleimet jelentette.

Hatéves lehettem, amikor komoly érveimet, átgondolt álláspontomat arra, hogy a sárgaborsóból vajon a család minden tagjának egyenlő arányban kell-e fogyasztania, az apám azzal söpörte le az asztalról: „Szemtelen vagy, Szilvi!”, majd meghúzta a copfomat. Erre én persze azonnal kijelentettem, hogy nem maradok olyan családban, ahol ilyen megtörténhet (nem egyértelmű, hogy a verbális vagy a fizikai erőszak, esetleg a sárgaborsó főzelék volt-e az utolsó csepp a pohárban) mindenesetre bejelentettem: világgá fogok menni...

Ezt aztán később (felnőttként) meg is csináltam. Világgá mentem. Így lettem civil. Mert nem találtam egyetlen olyan helyet sem, ahol megalkuvások nélkül, szabadon tudtam volna dolgozni úgy, hogy csak egyetlen feltételnek kell megfelelnem: annak, hogy jót és jól teszek. Olyan helyet kerestem magamnak, ahol nincsenek idézőjelek, ahol minden az, aminek látszik. Voltam állami alkalmazott, de kiderült, hogy nem tudok úgy dolgozni, ha valaki megmondja, mit gondoljak. Nagy a szám. Meg hiú is vagyok. Szeretem azt gondolni, hogy ha valaki a szakmai érveimet vitatja, azt csak egy másik szakmai érvvel teheti, és nem hatalmi szóval.

Sok mindenben tudok kompromisszumot kötni – tényleg, a sárgaborsót is megettem volna, ha van hozzá fasírt –, de

amikor azt érzem, hogy egy helyzetben lehetne jót is tenni, mégis kényelemből, megalkuvásból, egyszerűségből vagy bármilyen mögöttes célból más történik, akkor nincs kompromisszum.

Akkor muszáj ordítani, toporzékolni, elmenni a falig, és közben végig mondani, tenni, akarni, megírni, hogy a végén valamit megmenthessünk abból, ami jó.

Az évek során arra is rá kellett jönnöm, hogy az emberek általában jók. Tényleg. Általában nem az egyének szintjén van a hiba, hanem a rendszerekkel. Mint Karinthy Frigyes Barabbás című művében, ahol Pilátus kérdésére, hogy a foglyok közül kit engedjenek szabadon, az emberek egyenként mind azt kiáltják: „Jézus”, mégis a tömeg szava úgy hallatszik: „Barabás”. Ez egy zseniális jelképe annak, amivel sokszor találkozom: ahogyan a nagy rendszerek tönkreteszik az egyéni jó szándékokat. Az oktatási rendszer a remek tanárokat. Az igazságszolgáltatás a csodálatos bírókat. A gyerekvédelem az elkötelezett szociális munkásokat. Gondolhatjuk azt, hogy ezeket a rendszereket belülről kell meghekkelni, de ezt csak kívülről lehet igazán hatékonyan megtenni. Pilátus mondhatta volna, hogy „Emberek! Hiszen Jézust kell szabadon engedni!...” de ehelyett csak mosta kezeit.

Na, végső soron ezért lettem civil. Hogy kívülálló lehessek minden rendszerben, hogy ne függjek senkitől, hogy szabadon, csak önmagam, választott szakmám és hitem ítélőszéke előtt kelljen felelősséget vállalnom.

Ez csodálatosan hangzik, igaz? Az igazság bajnoka, a civil kivonja kardját, és  büszkén elvágtat fehér paripáján új célok felé, miközben feje felett a lemenő nap fényében, mintha megcsillanna egy aprócska glória... Aha, persze. Hát, nem. Civilnek lenni pocsék életpálya-modell. Kevés a fizetés, bizonytalan a piac. Rettentő büszkék vagyunk a függetlenségünkre, amiért azonban hatalmas árat fizetünk. Idióta és bonyolult pályázatokat írunk, vállalatok CSR-részlegeinél kilincselünk, ugyanúgy áruljunk a szajrénkat, mint a porszívóügynökök, csak a mi „termékünk” a gyerekjogok, a környezetvédelem, az esélyegyenlőség, a betegségből való gyógyulás, stb. Lehet, hogy nincs blokkolóóra a munkahelyünkön, de általában nincs hétvége sem, meg fix munkaidő sincs, csak az a fix, hogy folyton dolgoznunk kell, ha el akarunk érni valamit... És persze nagyon kell vigyáznunk magunkra, hogy a rendszerekkel való hadakozás, az örök ellenzékiség ne keményítse meg a bőrünket és ne kérgesítse el a szívünket.

Nem szabad a civileket idealizálni. Sokféle civil van, és igen, köztük is akadnak csalók. Vannak, akik maguknak gyűjtik a pénzt a saját hasznukra, és nem közérdekű célokra, ahogy vannak olyanok is, akik becsapnak másokat.

Sokféle civil van. Ahogy sokféle cipész. Meg pék és pékség. Meg kft...

Nem a kategória szabja meg, hogy ki vagy, és milyen a munkád, hanem te magad. Az a minőség, ahogyan jelen vagyunk az életben, ahogy tesszük a dolgunkat, ahogy másokhoz viszonyulunk. Ahogy eldöntjük: tisztességesek vagy tisztességtelenek leszünk, hiszen „kiterítenek úgyis”.

Civilekre azért van szükség, mert néha ők az egyetlenek, akik tetemre hívnak rendszereket, akik képviselnek eleve vesztésre ítélt ügyeket, akik függetlenségükkel és elkötelezettségükkel mindannyiunknak segíthetnek, hogy a megfelelő pillanatban észrevegyük, mit kell mondanunk: Jézust vagy Barabást.

Na, ezért lettem én civil.

(és innen üzenem az állatvédőknek, hogy a történetben szereplő egyetlen cicának sem esett baja.)

Dr. Gyurkó Szilvia

A fotót Rácz Edit készítette a Hintalovon Alapítvány első szülinapi buliján.