-

Rengetegszer írtam már az apámról, arról, hogy mennyire nehéz sorsot rótt rá a zsidósága, és ezzel ránk, a gyerekire is. Nagyon szerettem őt, ám elég ellentmondásos volt a viszonyunk. Talán azért, mert hasonlítok rá, és azért is, mert gyerekként és fiatal felnőttként szándékosan nem akartam bizonyos dolgait megérteni, távol tartottam magam az ügyeitől, és még kicsit idegesített is, hogy folyton küzd valamiért, valami ellen.

Nagyjából negyvenéves lettem, mire elkezdtem őt igazán megérteni, és egyre inkább azonosultam azokkal a dolgokkal, melyeket képviselt, ami ő volt: a kis Schachter Pistából lett Kárpáti István. Az is kellett ehhez a megértéshez, hogy meghaljon. Nem azért, mert a halott emberre mindenki úgy emlékszik, mint „áldott jó lélekre", hanem inkább, mert ő volt az, akinek tényleg meg kellett halnia ahhoz, hogy máshogyan, máshonnan nézhessen rá mindenki, akinek köze volt hozzá.

A papa népművelő volt, így nőttem fel, ezt mondtam, ha az oviban megkérdeztek, „mit csinál az apukád", és akkor is, amikor bejött a suliba, mert a buzgó kommunista Anikó néni, az igazgató felkérte, hogy tartson előadást a pártról. Gondolta, ha már népművelő, majd minket is kiművel.

Arra nem számított, hogy apám a Pál utcai fiúkról mesél majd az előadáson, és végül azt mondja: „Gyerekek, a párt az egy gittegylet.”

Nagyon komolyan vette a népművelést, hatalmas elhivatottsággal dolgozott, és ha nem is értettem pontosan, mivel töltötte a munkaidejét, annyit mindig tudtam, hogy szívügye a cigánykérdés. Mostanában értettem meg, hogy zsidóként, a gyerekkori csúfolódások célpontjaként, Holokauszt-túlélőként, a felnőttek zsidóvicceinek, a későbbi meg nem szűnő antiszemitizmus felnőtt elszenvedőjeként egyértelmű volt számára, hogy olyanokért álljon ki és dolgozzon, akik pont annyira elszenvedői az előítéleteknek, mint ő.

Amivel foglalkozott, azt mindig haza is hozta. Így számomra az volt a legtermészetesebb a világon, hogy cigányok is jártak fel hozzánk, néha még karácsonykor is megjelent egy-egy család, akik rászorultak valamire, és mivel tudták: a Kárpáti mindenkinek segít, hát jöttek. Gyerekként fogalmam sem volt róla, hogy a cigány értelmiség, művészvilág legkiemelkedőbb egyéniségei ülnek az étkezőnkben, beleültem Kovács Jóska költő ölébe, míg beszélgetett az apámmal, imponált a festőművész Péli Tamás jó kedélye, és megijesztett a szintén festőművész Szentandrássy István komolysága. Ma a szüleim házának a falai tele vannak a festményeikkel, és azon túl, hogy pénzben is valóban nagy értéket képviselnek, hiszen a tehetség nem válogat a rasszok között, az igazi értékük egész mást jelent számomra.

Az életünk egyszerűen lehetetlenné tette, hogy bárkit is gyűlöljek, bármilyen alapon.

A vacsoráknál folytatott felnőtt beszélgetések és viták nem múltak el nyomtalanul. Talán nem értettem tízéves koromban, hogy miről beszélnek, de nyitva volt a fülem, míg a babáimat fésültem a mama ölében vacsora után, mert mire felnőttem, mégis világos lett, miről vitatkoztak annyit.

Egész életemben a torkomat mardosta minden alkalommal valami végtelen düh, dac és elkeseredés, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy emberek, akiket ismerek és szeretek... ők is gyűlölködő megjegyzéseket tesznek ismeretlenekre csak azért, mert egy bizonyos népcsoporthoz tartoznak. Osztálytárs, ismerős, munkatárs, legjobb barátnő, akinek undorral csúszik ki a száján, hogy cigány. Nagyon sokszor, változatos helyzetekben szálltam vitába, sírtam és dühöngtem, mennyire buta mindenki, és nem értettem, hogy miért nem érzik azt, amit én.

Egy ideje mindenki látja: mind több az ilyen eset, a gyűlölködés más alanyt talált, én pedig csodálkozva vettem észre magamon, hogy már kezdek egyre kevésbé odafigyelni.

Nem sírhatok egész nap, és nem veszekedhetek folyton, pedig minden eddiginél intenzívebben a napok részévé vált a gyűlölet, amely folyamatosan áramlik. De azért vannak napok, amikor mégis, megint nincsenek szavak, csak a torkomat szorító érzés, a düh, a dac és a harag. Nem fogom ennyiben hagyni. Hiszen – ha más nem is –, annyi mindenképpen múlik rajtam, hogyan nevelem a gyerekemet. Rajtam múlik, hogy ő az lesz-e, akinek ott a torkában düh, dac és harag... vagy az, akinek habzik a száján a szitokszó.

 Kárpáti Judit

Fotó: iStock by Getty Images