–

Ezt olvasva elszégyelltem magam, ahogy annyiszor külföldön, mert magyarázkodnom kellett, hogy nem minden magyar idegengyűlölő. 
Idén tavasszal Brüsszelben jártam, és egy belga barátom elvitt egy kiállítás megnyitóra, ahol jól öltözött, decens középosztálybeli emberek gyűltek össze. A megnyitó után pezsgőzés közben, amikor bemutatkoztam, és elmondtam, hogy Magyarországról jöttem, az addig mosolyogva csevegő társaság egy pillanatra elhallgatott. Mindenki. Egyszerre. Nem tartott sokáig a csend, de éreztem a döbbenetet. Bár mindenki rendkívül jól nevelt és politikailag korrekt volt, akadt, aki a második pohár után megkérdezte, hogy mi az isten folyik ebben az országban. Abban az országban, ami az én hazám is. 

Nem sokkal azelőtt jelent meg szerte Európában az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet nyilatkozata fotókkal illusztrálva arról, hogy a szerb-magyar határon kutyákat uszítanak a menekültekre. Egy fotóra emlékszem, amin egy férfi a sérülését mutatja: a homlokán harapta meg egy kutya. A cikk pedig részletesen taglalta, hány embert, és pontosan milyen sérülésekkel láttak el az orvosok a szerb oldalon, és mind azt állították, hogy a magyarok okozták a sérüléseiket. (Az Orvosok Határok Nélkül egy kormányoktól független szervezet. A feladatuk, hogy segítsenek a bajba jutottakon, nem érdekük, hogy az ország tekintélyét aláássák.)

Nem jártam a szerb-magyar határon, akár el is hihetném, hogy nem mondanak igazat, viszont a Nyugati-tranzitban két éve megfordultam, amikor a menekülthullám tetőzött. Egy újságnak készítettem riportot egy kollégámmal. Mire az első menekült átlépte az EU határát, azaz a szerb-magyar határt, az országot teleplakátolták ellenük. Akármerre ment az ember azt látta, hogy elveszik a munkáját, a kultúráját, és még ki tudja, mit.

Mire ideért az első migránshullám, már tisztán érezhető volt a velük szembeni gyűlölet.

A pályaudvar előtt ott álltak az emberek. Zömmel fiatal férfiak, dologtalanul. Bementünk a gyorsétterembe sajtburgert és almás pitét venni, mert hamar végezni akartunk a melóval, és a tapasztalat az, hogy ha lekenyerezzük az interjúalanyt valamivel, könnyebben mond egy-két szót. Akinek jutott sajtburger, kapott. Aztán megindult felém egy kétéves kislány sárga ruhában, szalaggal a haján, totyogva, mert még nem tudott rendesen járni, és nyújtotta a sajtburgerért a kis kezét. Még a sokat látott fotós kollégámnak is könnyes lett ettől a szeme. Az anyukája angolul köszönte meg, és elmondta, hogy ő napok óta nem evett meleget. Nem panaszkodott, nem sajnáltatta magát, egyszerűen tényként közölte. Ő ennél szörnyűbb dolgokat is átélt már.

A menekültek a volt királyi váróval egyvonalban lévő üres telken a szabad ég alatt várták a sorsuk jobbra fordulását. Ott már nők és gyerekek voltak többségben. Az egyik nővel beszélgettem, nagyon nehezen egyezett bele az interjúba, nem akart újságírónak nyilatkozni. Végül tökéletes brit akcentussal mondta el, hogy korábban angoltanár volt Szíriában, ahol a férjét felakasztották a város főterén, mert rendőr volt. Neki, és a családjának végig kellett néznie, ahogy a hóhér kivégzi a férjét, akit annyira szeretett. A nő nem tudott már sírni sem. Mint egy zombi nézett maga elé, a gyerekei ott rajzolgattak körülötte, a papírt és a színes ceruzákat egy civilszervezettől kapták. A nő családja dobta össze a pénzt, hogy a gyerekekkel eljusson Európába, ahol béke van, ahol a gyerekek iskolába járhatnak, ahol biztosan életben maradnak. A nőnek egyébként egy kereszt lógott a nyakában. Az ország lakosságának ugyanis ma is kábé tíz százaléka keresztény. 

Hazamentem, elkezdtem olvasgatni a neten a menekültválsággal kapcsolatos cikkekhez írt hozzászólásokat, és nem hittem a szememnek. Egyszerűen lebénított az emberekből ömlő mérhetetlen gyűlölet. 

„Megerőszolják a lányainkat, elveszik a munkánkat, terroristák, ingyenélők, stb.”

Közben azt láttam, hogy a „dologtalan férfiak” a tranzitban szedik a gyerekek után a szemetet.

Bármelyik hozzászólást tényekkel tudtam volna cáfolni, de teljesen felesleges lett volna. A menekültek elleni kampány ugyanis nem a rációra épít, hanem az érzelmekre. Mindenki megvédené a családját, a szeretteit, a hazáját, és ha elhitetjük az emberekkel, hogy minden, ami kedves és fontos számukra, az veszélyben van, nemcsak a félelem fog rajtuk elhatalmasodni, hanem a gyűlölet is. És onnantól kezdve hiába magyaráz bárki bármit. 

Magyarországra épeszű menekült nem akar jönni, és az országnak a menekültválsággal kapcsolatban nem a migránsok jelentik a problémát, hanem az a teljesen irracionális félelem, és ebből fakadó gyűlölet, amit a propaganda szít, és amitől nagyon nehéz lesz megszabadulnunk. 

A menekültkérdés rendkívül bonyolult, kutatók évekkel korábban felhívták a figyelmet arra, hogy Afrikából százezrek fognak megindulni Európa felé, és akkor még szó sem volt a szír polgárháborúról. Szociológusok könyvtárra való tanulmányokat írtak arról, hogy a második generációs bevándorlók az európai gettókban kitaszítottnak érzik magukat, és ha nem integrálják őket, problémát jelentenek majd a társadalomnak. Igazuk lett.

A kormányok nem sokat tettek ennek megelőzésére, hiszen a jelen problémái mindig fontosabbak a jövőnél. Most azonban arról lehet egyre gyakrabban olvasni, hogy a század végére a globális felmelegedés miatt kontinensnyi területek válhatnak lakhatatlanná, és ha nem teszünk semmit, az ivóvízért fognak háborúzni a gyerekeink és az unokáink. Tehát nem a traumatizált menekültek miatt kellene aggódnunk, hanem a gyerekeink, unokáink jövője miatt, mert nekik tényleg az életük és a biztonságuk lesz a tét.

Homonnay Gergely

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Fishman64