-

„Olyan jóravaló embernek látszik"

Pár éve egy bántalmazás ügyben a vádlott védőügyvédje azt írta az alapítványunknak, ne higgyünk a gyereknek, aki hozzánk járt terápiába, mert nem mond igazat, hiszen ő (mármint az ügyvéd) látott már bántalmazót, és a kliense nem úgy néz ki. Köztiszteletben álló, elismert, sokéves tapasztalattal rendelkező ügyvédről volt szó, ezért a szokásosnál is jobban megdöbbentünk azon, amit írt.

Vajon miért nem hisszük el, hogy a másokkal jó fej, sikeres, tanult, jó modorú, tehetséges emberek is lehetnek gyerekverők vagy bántalmazhatják a partnerüket? Miért gondoljuk, hogy az „látszik”, ha valaki erőszakos, agresszív – egyszóval rossz ember?

Egyrészt régtől él bennünk a vágy, hogy első ránézésre észrevehető legyen, ha valakitől jobb távol tartanunk magunkat. Káin homlokán a bélyeg, a középkori gyakorlat a tolvajok kezének levágására, a skarlát betű.. sokféle „hagyomány” jut eszünkbe, ami mind arra utal, tudni akarjuk, ki jön velünk szembe az utcán.

Az a törekvés, hogy a külseje alapján pontosan be lehessen azonosítani, hogy ki kicsoda, a XIX. században egy Lombroso nevezetű olasz kriminológus járatta csúcsra, aki egy komplett „bűnözői arcképcsarnokot” állított össze, hogy segítse az egyszerű honpolgárokat, kiktől kell távol tartaniuk magukat. Előreugró arccsont, keskeny homlok, lapos orr – ha ezt látod, jobb, ha átmész az utca másik oldalára. Persze azért elég gyorsan kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű (állítólag mert az olasz tudományos akadémia sorai között is ült néhány tisztességben elaggott ősz professzor, akiknek homloka szerencsétlenül keskeny, orra viszont határozottan lapos volt).

Ettől függetlenül,

szeretjük azt gondolni, hogy látható valakin, ha nem jó ember. Sztereotípiákat állítunk fel (bőrszínre, származásra, foglalkozásra, nemre, hajszínre), skatulyákat alakítunk ki, hogy milyen valaki, ha szőke nő, cigány, menekült, stb...

Aztán ha ezt a stabil világképet valami megrengeti, akkor nagyon megijedünk. Majd a végsőkig ragaszkodunk az eredeti (kényelmes, megszokott) világunkhoz, amiben a szomszéd, aki mindig kedvesen köszön nekünk reggelente, biztosan nem veri a gyerekét, partnerét, kutyáját, hiába hallunk ilyenféle zajokat a falon keresztül.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Heard vs. Depp

Nem tudjuk, hogy Amber Heardot tényleg bántalmazta-e Johnny Depp. De ami ebben a válásban történik, annyira tipikus, hogy muszáj tükröt tartani elé... és magunk elé is.

1. Adva van egy sikeres, fiatal, szép házaspár. A nyilvánosság előtt úgy mutatkoznak, mint akik között minden rendben. Majd egyszer csak a nő válni akar, és bejelenti, hogy bántalmazták. Az erőszak tényét fotókkal, barátok tanúvallomásával is alátámasztja, a bíróság távoltartást rendel el.

2. A megvádolt fél tagad, pénzt emleget és haszonlesést, jó hírneve megsértését.

3. A közvélemény reakciói: „nem lehet, hogy bántalmazó, hiszen nem olyan típus”... „ha valakit bántalmaznak, miért nem lép ki hamarabb”... „ha tényleg bántalmazták, miért jelent meg vele kézen fogva a nyilvánosság előtt”... stb.

4. Miután a feleség bizonyítékokkal szolgál a bántalmazásról, a közvélemény újabb reakciója szintén tipikusnak mondható: átveri a férjét, becsapja a bíróságot, valójában ő provokálta a támadásokat, ha történt is valami, abban ő is hibás volt.

„Úgy kell neki..."

Ezek a reakciók kísértetiesen hasonlítanak arra, amikor szexuális erőszak áldozatainál firtatják, hogy milyen hosszú volt a szoknyája, és hogy bulizás közben nem viselkedett-e kihívóan.

A családon belüli erőszaknak nincs tipikus elkövetője, se tipikus áldozata. Nem lehet megmondani első ránézésre, hogy melyik párkapcsolatban van jelen az otthon zárt ajtói mögött a bántalmazás.

A családon belüli erőszak bármilyen társadalmi osztályban előfordul. Az érintettek között vannak jómódúak és szegények, professzorok és iskolázatlanok, híresek és hétköznapi emberek. Bárki lehet érintett.

A családon belüli erőszak alapjaiban érinti a párkapcsolatot, de az nem jelenti azt, hogy ne lennének „jobb” vagy „jó” napok, pillanatok. Senkit nem határoz meg a nap 24 órájában az, hogy áldozat. Van munkája, családja, barátai, gyereke – ezek is feladatok és szerepek, amikben jól-rosszul teljesíteni próbál az, akit egyébként otthon megvernek, megaláznak, kiszolgáltatott helyzetben tartanak. Ahogy a családon belüli erőszak elkövetői is tudnak erőszakmentesen létezni a kapcsolatokban, sőt párkapcsolatokban is. Ők sem bántalmazók a nap 24 órájában.

Jó lenne végre túllépni ezeken a sztereotípiákon, mert amíg így reagálunk a mostani, nagy port kavart ügyre, addig nehéz arra biztatni a családon belüli erőszak áldozatait, hogy vállalják fel a bántalmazás tényét, és lépjenek ki a kapcsolatból.

Hiszen ők pontosan tudják, mi vár rájuk: hibáztatás, annak feltételezése, hogy hazudnak, hogy csalnak, és hogy ők maguk tehetnek arról, ha ilyen helyzetbe kerültek.

dr. Gyurkó Szilvia