Éljenek a világ csodabogarai, álmodói, örök lázadói!

–

Engem csak a bolondok érdekelnek – sóhajtottam fel az értekezleten, amikor szóba került a neves nap (Peculiar People Day), mire Szentesi Naősesemmikisasszony egyből rávágta: „Hozzá is mentél egyhez, drágám!”

És akkor eszembe jutott, hogy nem is történhetett másként. Beugrott, hogy voltaképpen már egy tinédzserkoromban látott film, a Benny és Joon eldöntötte, milyen emberek társaságát keresem majd legalábbis hosszabb távon. Talán emlékeztek a sztorira, egy zakkantnak elkönyvelt srácról szól, ő Benny (Johnny Depp), aki egész nap bohóckodik, Buster Keatont és Chaplint utánoz, vagy egy fa tetején dekkol, és egy pillanat alatt felforgatja egy testvérpár életét, megkérdőjelezve az összes szabályt, amelyre biztonságosnak gondolt, fegyelmezett, ám meglehetősen szomorú és magányos életüket illesztették.

Szerintem vagy tízszer láttam a filmet, azóta a lányomnak is megmutattam, talán az ő preferenciáit is megalapozva, ki tudja, remélem.

Miért ne lehetne vasalóval sütni a pirítóst?

(Ahogy a filmben Benny sütötte.)

Ha röviden össze kellene foglalnom, mit szeretnék megtanulni ebben az életben, akkor ezzel a kérdéssel el is intézhetem a dolgot.

Kicsit bővebben arról van szó, hogy, mint a gyerekek a felnőtteket, úgy tanulmányozom napról napra a csodabogarakat. Akiknek zsigerből jön (ahogy különben mindannyiunknak jönne, ha nem ülne a nyakunkba az (ön)fegyelem) az, hogy vakmerőn ki mernek lépni a keretek közül.

Akik fellázadnak bizonyos szokások ellen, akik kinevetik, de legalábbis megvizsgálják a tabukat, akik nevetnek az akasztófahumoron, másokon és önmagukon, ha rászolgáltak, akik nem „viselkednek”, akik nem tisztelnek embereket címekért, akik felteszik azokat a kérdéseket, amelyeket senki más nem szokott feltenni, mert eszébe sem jut.

Akik a legszabadabbak közülünk, akkor is, ha gúzsba köti épp őket az élet, mert nem érdekes számukra, mit szólnak mások, „csakazértis” úgy élnek, ahogy nekik tetszik.

Akik elhagyják a kijárt útvonalakat, hiába nem illik, és gázolnak inkább a susnyásban, amíg meg nem találják a nekik szimpatikusabb nyúlcsapást, vagy pedig taposnak maguknak (és olykor, sokszor másoknak is) egy új ösvényt.

Óriási ötletek, elképesztő találmányok születtek már abból, hogy valaki nem volt hajlandó megalkudni, ment a saját feje után, és nem érdekelte, ha bolondnak tartották, ha azt mondták rá: holdkóros.

Mi lenne velünk, ha mindig ahhoz igazodna mindenki, ami akkor és ott éppen „normális”!

A gyerekek még szüntelenül feszegetik a határokat. Mindenre az a válaszuk, hogy „de miért?” Vagy „miért nem?”

Aztán leszoknak róla, és igazodnak.

Szerencsére nem mindenki.

„Akit az istenek szeretnek, meghagyják gyereknek” – írta Heltai Jenő. És akit az istenek szeretnek, gyerekek veszik körül, teszem hozzá én, nem életkor alapján csoportosítva az embereket természetesen.

Nem bírom ki, hogy ne ajnározzak egy másik tanítómestert is, mégpedig Gerald Durrellt, akinek a Családom és egyéb állatfajták című könyve voltaképpen az enciklopédiája a világ csodabogarainak. Az anyja pedig, aki özvegyasszonyként fogta a félárván maradt családot, és áttelepítette a taknyos Angliából Korfura, ahol kedvezőbb volt a klíma – mondjuk úgy – ábrándos gyerekeinek, nos, ez a nő az első számú példaképeim egyike. Mert ahelyett, hogy nyirbálta volna a vadhajtásokat, amint azt várta tőle a rokonság és a közösség, inkább átmenekítette „egzotikus növényeit” egy olyan földbe, amely éltette őket.

Vajon tudunk mi magunk is ilyen föld lenni valaki számára? Sokszor felteszem magamnak a kérdést.

Vagy inkább visszametsszük, hátha megmarad úgy is? Ugye, nem?

Hogyan is ünnepelhetnénk méltóbban a csodabogarak napját, mint azoknak a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek a társaságában, akiktől lehet, hogy időnként a falra mászunk, akik nem praktikusan teszik könnyebbé az életünket, sőt, lehet, hogy a mindennapokban épp lassítják a mókuskereket, mégis megfűszerezik valamiképp az életünket.

Mondják, a hülyeség ragadós… Szerencsére, mondom én

Ha pedig figyelünk a csodabogarainkra, ha nem akadunk fenn azon, hogy sokszor felülírják a rutint, és át kell gondolnunk, szerveznünk egy rakás dolgot miattuk, ami kényelmetlen és bosszantó időnként, akkor mégiscsak levesznek egy csomó kötöttséget, nyűgöt a vállunkról. Mert megmutatják, hogy lehet lazábbnak lenni. Nem olyan véresen komolyan venni magunkat. És hinni teljes szívvel dolgokban, amelyeknek talán semmi hasznuk vagy értelmük, azon túl persze, hogy érdemes élni és meghalni értük.

Én foggal-körömmel ragaszkodom az őrültjeimhez. És ti?

 Kurucz Adrienn

Olvasd el a világ egyik legcsodásabb csodabogaráról, Gerald Durrellről született korábbi írásainkat is ITT és ITT!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images