-

WMN: Megfigyeltem, hogy a megszólalásaid alkalmával szinte mindig sírsz. Sírtál te ennyit valaha életedben, mint ebben az egy évben?

SÁNDOR MÁRIA: Nem, soha. Miközben engem borzasztóan zavar és szégyellem, hogy folyton elsírom magam. Kálmán Olgánál végig azon imádkoztam, hogy csak ezt ne, erre legalább háromszor sírva fakadtam. Amikor pedig Olga is elkezdett sírni, hát... még inkább eleredtek a könnyeim.

WMN: Otthonról hozott minta az, hogy amikor megelégeled a körülötted zajló dolgok igazságtalanságát, fogod és megteszed azokat a lépéseket, amelyeket szükségesnek érzel?

SM: Ezt nem otthonról hoztam. Nagyon korán elvesztettem a szüleimet. Amikor egyedül maradtunk, én húszéves voltam, a húgom tizennyolc, és nagyon nehéz anyagi helyzetbe kerültünk. Borzasztó nagy adósságot örököltünk, és küzdenem kellett, hogy a húgom tovább tanulhasson. Kiemelkedően okos testvérem van, nekem az volt az első, hogy ő tanulhasson. Izraelben végezte a tanulmányait, jelenleg is külföldön él, négy nyelven beszél.

Megtanultam tehát, hogy harcolnom kell a kisebbekért, a gyengébbekért.

Az én életemben nem a szülői minta hozta ezt, inkább a harc dominált a fennmaradásért, a létfenntartásért. Olyan helyzeteket kellett átélnem, mint azt, hogy a nagypapám nyolcvankét évesen elveszíti a lányát.

Megélni, hogy bejön a kórházba arra, hogy meghalt az anyu. Ott voltam a kórteremben, kijöttem, és azt mondtam a nagypapámnak, hogy édesanyámat már elvitték. Nem akartam, hogy lássa. Nekem borzasztóan helyt kellett állnom mindig.

WMN: Gondolom, így te voltál az a közösségekben, aki kiállt a többiekért, vagy a fontos ügyekért.

SM: Nem. Úgy dolgoztam az egészségügyben, hogy mindig én voltam a legcsendesebb nővér. Amikor ebédeltünk, sosem ültem le a többiekhez, mert nem szerettem a pletykát. Mindig kerültem a társaságokat, mert zavart, hogy mindig azt beszélik ki, aki nincsen ott. Nagyon nehezen vettek rá a kolléganők, hogy üljek le valahová, vagy elmenjek egy közösségbe, mert én nagyon zárkózott vagyok.

WMN: Mégis, a zárkózottságod ellenére számomra nagyon látványos, amilyen tisztán, megfontoltan és szépen beszélsz, nyilatkozol. Valahogy az ember nem tud nem odafigyelni rád. 

SM: Már többen meggyanúsítottak, hogy van mögöttem egy stáb, akik engem megterveznek, írják helyettem a beszédeimet. A múltkor elhagytam a szövegemet, mert annyira fáztam, hideg volt, esett az eső, már csak haza akartam menni. Megtalálták a színpad mögött. Egy hét múlva hozták utánam. Meglátták, hogy néz ki ez a lapra vetett, filctollal írt, össze-vissza firkált szöveg. Semmi profizmus nincsen benne. Ezért is kérdezik, hogy tudok ennyi emberhez beszélni. Erre azt mondom, hogy mindig azokat látom, akikért elindultam.

WMN: Miközben pont ők nem állnak most mögötted.

SM: Kaptam ma egy levelet; „Mi ott vagyunk az ágy mellett, mi erre nem érünk rá, amit te csinálsz”. Visszaírtam, – mindig szépen válaszolok mindenkinek – hogy: „Bocsáss meg, én jelenleg is dolgozom, és nagyon sajnálom, hogy neked ennyit kell dolgoznod. De éppen ezért kérem, hogy mozdulj meg!”

A kolléganőkben borzasztó nagy fáradtság van. Tudom, milyen egy műszak után hazamenni. Lerogyik a székre, ledobja, ami a kezében van... és csak néz maga elé. Akkor most menjen el még az utcára tüntetni?

Vállalja a konfliktust a főnökeivel, az osztályon? Azt mondja inkább, hogy majd megy valaki más, és én ezt meg is értem valahol. A vezetőknek kéne igazi vezetőnek lenni és magukba nézni: mi az, amit ők tesznek a beosztottjaikért. Ha bennük meglenne az emberség, most nem itt tartanánk.

Fotó: Csiszér Goti/WMN

WMN: Elképzelni is nehéz, hogyan lehet huszonnégy, huszonöt órát egyvégtében dolgozni, reggel kilenctől másnap reggelig egy műszakot végigcsinálni. Nem egyszer, nem kétszer, hanem életvitelszerűen.

SM: Rengeteget éjszakáztam. Évekig állandó éjszakás voltam. Ezt nem lehet nappal kialudni. Amikor egy éjszakás hazamegy, már túl van pörögve,  ezért nem fekszik le, hanem még betesz egy mosást, megfőz, dél körül kezd pihenni. Általában én olyan kettőig-háromig aludtam, mert utána mentem a gyerekért. Volt, hogy harminc óra munka után tettem ugyanezt. Eltelik így két hét, és akkor azt mondod, hogy akkor most szombaton én egy teljes napot végigalszom. Teljesen felborult életet élsz.

WMN: Láttam rólad egy képet, amelyen bundás kenyeret eszel, amit a kolléganőid készítettek neked. Vidám vagy, nevetsz. Meglepő volt látni, pont a sok sírós beszéd miatt.

SM: Ha én bementem a kórházi osztályra dolgozni, (ilyenek voltak a kolléganőim is), mindig „csapódott az ajtó”. Ezzel kint hagytam a családi problémáimat, a beteg gyerekemet az ajtón túl, és a munkámnak éltem. A szüleimtől ezt tanultam: azt csináld, amit éppen csinálsz! Most idős emberekkel dolgozom, ahova mosolyt kell vinni. Mondják is, hogy „Mária mosolyát szeretjük a legjobban". Pedig az embernek sokszor nehéz mosolyogni.

WMN: Nézegettem a cikkeket rólad, és azt a sok rangos díjat, amit ebben a rövid egy évben kaptál. Ezt egyfelől nagyon felemelő látni, hiszen annyian szeretünk ismeretlenül is azért, amit csinálsz. Ugyanakkor szomorú, hogy olyan társadalomban élünk, ahol ennyire látványos, ha valaki kiáll, és elmondja azt, amit gondol.

SM: Igazán kevés embert nevezek barátomnak, és ők is mind idősebbek nálam. A legjobb barátom hetvennégy éves, és pont ő mondta azt, hogy „Gratulálok, nagyon örülök, de nagyon szomorú vagyok, hogy ma az kap díjat, aki igazat mond.”

Miközben nagyon megtisztelőek ezek a díjak. A Respekt-díj azért, mert azoktól az emberektől kaptam, akikre én felnézek. Ilyet talán nem szabadna mondani, de a legtöbbet mégis azok a díjat jelentik, amit az emberek szavaztak meg, mint most a SzuperWMN-díjat is. Azt viszont nehezen tudom elfogadni, hogy ezt a díjat közszereplőként kapom. Ugyanaz vagyok, aki voltam.

Semmiben nem változott az életem. Talán csak annyiban, hogy most rengeteg mocskot és szeretetet is kapok. A politika miatt nagyon sokat támadnak. Miközben a mi ügyünk e felett állt.

Akármilyen megmozdulás lesz, – így hogy a saját szakmám nem áll mellém, – már a tömegben, vállalva az arcomat, de ott leszek. Április 17-én az „Élet menetén” is, mert ott kell lennem, minden igazságtalanság ellen ki kell állni. Ha ezt mindenki így gondolná, akkor nem lehetne megcsinálni velünk olyan dolgokat, amiket megtesznek.

WMN: Mit mondasz ezekről a dolgokról a tizenegy éves kislányodnak?

SM: A kislányom, Ilona zenész, zongorázik és fuvolázik, országos versenyeken indul és nyer. Szeretném, ha egy olyan országban élne, ahol megbecsülik a tehetséget. Azt szoktam neki mondani, hogy „Ilona, ha édesanya nem tud győzni, ha nem érünk el semmit, ha a pedagógusok nem érnek el semmit, akkor én azt kérem tőled, hogy menj el innen. Ha itt az jut előrébb, akinek pénze és hatalma van, és nem a tehetséget nézik, akkor inkább menj el!”.

sm-1

WMN: Most szinte az egész életedet a munka, a szereplés tölti ki. De mit szeretsz csinálni egyébként?

SM: Szakmai ártalom, – mivel nagyon magas vagyok, sokat görnyedek –, négy gerincsérvem van, ezért nem tudok futni, de nagyon szeretek kerékpározni. A másik, amit igazán szeretek, az a kertészkedés. Csepelen lakunk a lakótelepen, és bátran mondom, hogy a mi utcánk, utcarészünk a legszebb. Még így is, hogy szinte semmi időm nincs, ez az egyetlen kikapcsolódás, amikor kimegyek. A férjem, a kislányom és egy nagyon aranyos szomszéd néni is besegít. Az munkál bennem, hogy mikor hazajönnek Csepelre a panel közé az emberek, akkor legyen ott valami szép is. Milyen jó nyáron bejönni úgy a lakótelep közepére, hogy csak nádat látsz. Óriási olasz nádunk van, eltakarja a panelt. Ha nem nézel túl a nádon, olyan, mintha a tengerparton lennél.

Kárpáti Judit

Képek: Csiszér Goti/Goti Photography/WMN