-

Elöljáróban azoknak, akik az elmúlt hetet a Marson töltötték (tényleg, találtatok vizet?) három napja a világ döbbenten szembesült azzal, hogy Kölnben több, a híradások szerint menekültekből, legalábbis „arabul beszélő” egyedekből álló csoport petárdákat dobált a szilveszterező tömegre, raboltak, fosztogattak, és nőket molesztáltak. Hogy a grandiózus pánikot elfedjék, persze volt ehhez is „mellékes” botrány: Henriette Reker, Köln polgármestere felhívta a nők figyelmét, hogy a támadások elkerülése érdekében közlekedjenek csoportosan, és tartsanak kartávolságot az idegenektől. A polgármester asszony klasszikus áldozathibáztató attitűdje jogosan háborított fel sok mindenkit, de arra is jó volt, hogy elterelje a figyelmet a lényegről: hogy most baj van, srácok!

A menekültkérdésnek számos aspektusa van, amit nálam sokkal okosabb és tájékozottabb kollégák már sokszor kifejtettek, és folyamatosan születnek újabb és újabb álláspontok és helyzetelemzések. Emellett a közösségi oldalakon boldog-boldogtalan leírja a véleményét, intelligenciájának, empátiájának és jelen frusztrációs szintjének megfelelően. És ez utóbbi az, ami, jelentem, 2016-ban is képes a reszketésig felzaklatni egy újságírót (meg, ha az orra előtt megy el az ötös busz, miután sprintelt egyet a komótosan hulló ónos esőben, de ez egy másik téma).

Mert, tetszik tudni, itt van most nekünk a fityisz. Vagyis nektek. Értsd: azoknak, akik a menekültek érkezésére és az egész helyzetre nem azonnali elzárkózással és gyűlölettel reagáltak.

Most megkaptuk/-tátok: a vak is láthatja, ezek állatok, erőszakoskodnak, fosztogatnak, nem valók civilizált emberi közösségbe. Mi megmondtuk, hogy nem szabad beengedni őket, a felsőbbnél is felsőbb vezetésnek igaza volt, jogosak voltak az óriásplakátok, a menekültellenes kampány, a kimerítően megfogalmazott kritika és acsarkodás. Köln lerántotta a leplet a migránsokról.

Erről a kérdésről tényleg mindenki azt gondol, amit akar, engem egyvalami bosszant igazán, ez pedig a győzedelmes hangvétel. Mintha az, hogy a kölni szilveszterezők egy életre szóló, borzalmas élménnyel gazdagabban, vagy inkább szegényebben léptek át az új évbe, bárminek az igazolása lenne. Mintha ezek az események legitimálnák, hogy mostantól gyűlölettel és kirekesztéssel forduljunk minden felé, ami idegen. Hiszen látjuk, mi lesz, ha nyitunk: ezek pillanatok alatt elkanászodnak. De még ha így is van, tényleg az elzárkózás volna a megoldás?

Hülye hasonlattal élve olyan ez, mintha az ember sose lenne többé szerelmes, miután egyszer csúnyán megbántották. A hajléktalanokkal kapcsolatos közömbösséget is sokan indokolják azzal, hogy egyszer már megégették magukat, a hajléktalan kidobta az ételt, amit tőlük kapott, vagy piára költötte a pénzt, esetleg odaadta a koldusmaffia fejeseinek. Ezért inkább ő bizony nem ad többet semmit.

A mostani állás szerint tehát el kéne fogadnom, hogy félnem kell. Nem csupán addig a mértékig, hogy dupla zárat szereltessek a lakásom ajtajára, de az se jusson soha eszembe, hogy ha valaki segítséget kér, adjak neki.

Főleg, ha sötétebb a bőre, mint az enyém. Mert kirabol, megerőszakol, rám kényszeríti a saját törvényeit, de legalábbis a kukába dobja, amit kap.

Tudom, hogy nem ilyen egyszerű, és higgyétek el, én is félek. Nem kicsit. Van családom, vannak barátaim, egy gyönyörű országban élek, (hál' istennek) van mit féltenem. De nem tud nem eszembe jutni Emilie Schindlernek, Oscar Schindler feleségének a naplója, amelyben többek között elmeséli, hogy évekkel a háború után, amikor Oscarral még mindig menekülni kényszerültek, az egykor megmentett zsidók közül senki nem fogadta be őket. Emilie keserűen ír erről az időszakról, de aztán hozzáteszi: sokszor gondolt arra, vajon ha Oscar előre tudja, hogy így lesz, akkor is megmentette volna azokat a zsidókat? És mindig arra jutott, hogy igen.

Nem azt mondom, hogy nincs okunk óvatosnak lenni, mert van.

A nagyhatalmak sajnos keményen elszúrták ezt az egészet, és ahogy lenni szokott, ennek a civil lakosság issza meg a levét, mégis azt gondolom, megérte nyitott és befogadó módon állni a dolgokhoz, és ha gyanakvóbban is, de azt hiszem, újra tudnék így érezni.

Január elsején belefutottam a neten egy válogatásba, ami 2015 legnagyobb emberi teljesítményeit listázta, és a magyar civil önkéntesek munkája is a tabló része lett. A fotósok lekapták a Keleti lépcsőjén sorakozó több száz pár cipőt, amit az adományozók hagytak ott a rászorulóknak. Egy másik hely jutott róla eszembe, ahol az emberekről le kellett kerülnie a cipőnek, és megint a Schindler-házaspárra kellett gondolnom.

Meg arra, hogy a könyörületesség szerintem továbbra sem a következmények függvénye.

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Michael Förtsch