Pár éve egy UNICEF rendezvényen gyerekeket kérdeztünk arról, mit kívánnának, ha lehetne egy kívánságuk saját maguk számára. Aztán azt is megkérdeztük, hogy mit kívánnának a világon élő többi gyereknek. A közel harmincfős osztályból szinte mindenki pénzt kívánt magának (sok pénzt), és ugyanezt a többi gyereknek (bár sokan hozzátették, a többiek pénze egy kicsivel legyen kevesebb, mint az övék).

Nem sokat változott a világ, mióta József Attila megírta, hogy „De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni, / Jó ruhában járni kelni, / S öt forintért kuglert venni.

Bámulatosan egyszerű, de tűpontos szavak és vágyak, amelyek örök érvénnyel megmutatják, hogy mi az a minimum, amit a gyerekek jóléte érdekében biztosítanunk kell. Bizony, ezek között az egyik első a megfelelő táplálkozás.

Az éhezés a gyerekek esetében mindig összefonódik a szegénységgel. Egy felnőtt dönthet úgy, hogy böjtöl, vagy bizonyos étkezéseket kihagy, esetleg fogyókúrázik. Egy gyerek azonban igen ritkán koplal a saját döntése miatt. Egy szegénységben élő gyerek pedig gyakorlatilag soha.

A pénzhez való viszonyunk nagyon sokrétű lehet. Van gyerek, aki kirekesztőnek érzi a saját (és családja) jólétét, jómódúságát. Más a szegénységét szégyenli. És van olyan is, aki sokáig észre sem veszi (vagy legalábbis nem éli meg problémaként), ha a társaitól eltérő az anyagi helyzete.

A szegénység nagyon mást jelent egy gyereknek, mint egy felnőttnek. Sokféle dimenziója van, ami egy gyerek számára „eltüntethető.” Bölcs szülői döntésekkel, esetleg a lehetőségek kihasználásával (az adományoktól a támogatásokig). De sajnos van olyan rész, ami nem: az éhezés pedig ilyen.

Az éhezést nem lehet humorral, szeretettel vagy kedvességgel semmissé tenni – az éhezésnek nincs romantikus arca, nem lehet játékkal pótolni a rendszeresen elmaradó vacsorát.

A megfelelő táplálkozás sok magyar gyerek számára nem biztosított. És nemcsak annak a mintegy negyvenezer fejlődésben lévő kiskorúnak, aki rendszeresen éhezik, hanem a magyar gyerekek mintegy 41 százalékának sem, akik valamilyen szempontból nélkülöznek.

Kiszolgáltatott családok

Sokféle sztereotípia élhet bennünk a gyerekéhezésről, ezért fontos tisztázni, hogy ez nemcsak azt jelenti, ha egy gyerek egyáltalán nem eszik. Sokszor inkább azt, hogy néha eszik, néha nem; vagy azt, hogy nem elég jó minőségű az étel, amihez hozzájut (nem elég változatos, nem az életkori szükségleteinek megfelelő – olcsó, de nem egészséges). Olyan gyerekekkel is előfordulhat az éhezés, akikről nem is gondolnánk: elég egy hirtelen betegség, vagy ha a szülő egyik pillanatról a másikra elveszíti a munkáját, és máris kialakulhat az a helyzet, hogy hónap végén nincs mit ennie a családnak. Ez a magyar családok több mint 80 százalékát veszélyeztetheti, hiszen a Tárki UNICEF-nek készített 2012-es felmérése szerint ilyen arányban nem tudnak a szülők egy hirtelen jött kiadást saját forrásból finanszírozni.

A gyerekeket nevelő családok többsége kiszolgáltatott. Ők szenvedték meg legjobban a gazdasági válságot, náluk jelentkezik legerősebben egy-egy pénzügyi krízis.

S ők azok, akik sokszor „nem eléggé rászorulók” ahhoz, hogy bizonyos támogatásokat megkapjanak, de ahhoz „túl szegények” hogy saját maguk boldoguljanak.

A duplán büntetett gyerekek

A gyermekvédelemben dolgozó szakemberek számára nem ritka jelenség, hogy azt látják, a szegénység, nélkülözés, elhanyagolás miatt állami gondoskodásba került gyerek az első hetekben látványosan kikerekedik, és végre „hús kerül a csontjára.” Ez persze örvendetes, de azt sem szabad elfelejteni: egyetlen gyereket sem lenne szabad kiemelni a családjából pusztán azért, mert a szülők anyagi problémákkal küzdenek. Egy gyerek számára hihetetlen trauma a család ilyenfajta elveszítése – és akármennyire komfortos is a napi háromszori étkezés és a meleg takaró az ágyon, ezt a saját családjában kellene megkapnia. Az ilyen gyerekeket, családokat (jóllakottság ide vagy oda) duplán „bünteti” a rendszer: megmarad a család szegénysége és kiszolgáltatottsága, plusz még a gyereküket is elveszítik.

Az éhezés tehát jóval összetettebb annál, minthogy üresen marad-e egy gyerek tányérja vagy sem. Az éhezés nem csupán fizikai érzés lehet, de lelki, érzelmi is. Nemcsak fejlődési, egészségügyi problémákat jelent, hanem kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot, félelmet, megbélyegzettséget, szégyent. Ezért is fontos a Nemzeti Minimum programja. Mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet erre a problémára. Segítsük a tágabb környezetet abban, hogy értsék és észre is vegyék, ha találkoznak vele!

Az egész ország jövője múlik azon, hogyan bánunk a gyerekekkel, és mennyire figyelünk oda rájuk. Az ő mostani jóllétük mindannyiunk jövőjének záloga. Ezért össztársadalmi kiállásra, összefogásra és felelősségvállalásra van szükség – mindenféle ideológiai vagy politikai meggyőződéstől függetlenül. Soha ne felejtsük, a gyerekeknek nincsenek politikai preferenciái – nekik csak egyetlen, egyszeri és megismételhetetlen gyerekkoruk van, ami szükségszerűen mélyebb hatást gyakorol rájuk minden másnál, ami az életükben még történni fog velük. Ezért kell vigyáznunk rájuk és óvnunk őket mindenekfelett.

Gyurkó Szilvia