wmn - erste

–

Rengeteg történetet hallottam az elmúlt hat évben, amióta megkaptam a diagnózisomat. Számtalan hozzátartozó és érintett írt nekem, de olyanok is, akiknek semmi köze a rákhoz, sem közvetlenül, sem közvetve. Ezekben a levelekben többféle módon fogalmazták meg a megpróbáltatásaikat, és egy részüknek tudtam segíteni, ami nagy öröm. Azt is rengetegen írják, hogy én egy hős vagyok.

Hm, hős. Sokszor morzsolgattam már a nyelvemen ezt a szót.

Hősnek lenni. Hőssé válni. Mit is jelent ez nekem?

Én egyszer sem gondoltam így magamra. Inkább csak egy láthatatlan erőt érzek, de ez nemcsak belőlem fakad, hanem a hálóból, ami körém épült az elmúlt években.

Sosem voltam olyan ember, akinek ne lett volna nagy baráti társasága. Sőt, több különböző társaságai. Nagyok és hangosak, telis-tele színes egyéniségekkel, sikeres emberekkel, vicces figurákkal, olyanokkal, akik alkotnak, a maguk területén elérnek valamit, és rengeteget dolgoznak.

Nemegyszer kérdezték már tőlem, hogy szétszaladtak-e a barátaim, amikor rákkal diagnosztizáltak, megrendült-e valakivel a viszonyom. S bár nem egyformán tudták kezelni a helyzetet, de egy-két kivételtől eltekintve, mindenki a barátom maradt, sőt, erősödtek ezek a kapcsolatok. Arról nem beszélve, hogy még újakat is szereztem.

Lehet, hogy ezt már meséltem nektek, de például DTK-t is a betegségnek köszönhetem (ti pedig engem a Krisztának, hahaha). Megeshet, hogy akkor is találkoztunk volna, ha nem leszek beteg, csak lassabb lesz ez a folyamat, és nem mélyül el ennyire, de a történetünk így azzal kezdődött, hogy Kriszta megkeresett, amikor egy másik felületen naplót vezettem a rákkal való küzdelmemről. Életem első interjúját ő készítette velem, amikor a WMN-nek még a gondolatcsírája sem volt meg, és alakulhatott volna úgy, hogy mindenki megy tovább a dolgára, de mi ott barátok lettünk, és azután gyakran látogatott meg a kezelések alatt, a műtétek között és a sugárterápiák után. Emlékszem, a második könyvét futárral küldte a kórházba, mert épp akkor operáltak másodjára, amikor megjelent a Húszezer éjszaka, és nem akarta, hogy unatkozzak.

Aztán elindult a WMN, én pedig akkor lettem a legbetegebb

Az első cikkeimet úgy írtam, hogy még azt sem tudtam, életben maradok-e.

Emlékszem, mennyire izgult Kriszta is az első negatív eredmény előtt, ami gyakorlatilag csodával volt határos. (Szerintem bőgött, de ezt úgysem árulná el.)

Ez a kapcsolat például egy fontos mérföldköve a gyógyulásomnak, mert tudtam, hogy van egy hely, ahol várják a munkámat és engem. De ez a cikk nem valami „körbenyalizás”, és nem is csak róla szól, mert ott vannak a többiek is.

Azok az emberek, akik nélkül ma nem mondaná azt rám senki, hogy hős vagyok.

Akik képesek voltak alkalmazkodni a nem mindig vidám helyzetekhez.
Akik megértették, hogy hetekig nem bírtam beszélni egy árva kukkot sem.
Akik olyan időpontokban voltak képesek ugrani és vinni vagy hozni, ami szinte lehetetlen.
Akik pénzt adtak, amikor nem tudtunk már többet fizetni. (Mert bizony erről kevésbé szeretünk beszélni, de a gyógyuláshoz nem kevés pénz is kellett.)
Akik elmentek a világ végére is azért az ennivalóért, amit éppen megkívántam. (Csodaszámba ment, ha megkívántam valamit, mert enni sem tudtam.)
Akik röhögtek velem, amikor már nem bírtuk kifejezni másképpen a nyomort, és nem volt más eszközünk, csak annyi, hogy kinevessük magunkat.
Akik szilveszterkor feldíszítették girlanddal a szobámat az onkológián, és glitteres csákót nyomtak a kopasz fejemre.
Akik idő előtt bejuttattak valahová, mert tudták, hogy időből volt akkor a legkevesebb.
Akik értem haragudtak.
Akik értem imádkoztak.
Akik nem jajveszékeltek, mert tudták, hogy annak semmi értelme.

Akik akkor sírtak, amikor elhagyták a helyiséget, ahol éppen feküdtem, és sohasem előttem.

Ezek az emberek akkor a családom részeivé váltak

Megismerték az anyámat, a tesómat, a sógoromat, az orvosomat, előfordult, hogy csak velük beszélhettek, mert én nem voltam alkalmas rá. Sokszor helyettesítették anyát, akinek néha haza kellett mennie vidékre. Sokszor kérdezték a húgomtól, mit hozzanak, mit vigyenek, mit tehetnek.

Értették és tudták, hogy néha a csend a jó, máskor meg az, ha beszélnek.

Sosem felejtem el, amikor hosszú hónapok után először levittek az alattunk lévő pláza éttermébe. Nem kedvencem az a hely, de akkor egy Michelin-csillagos étterem sem lett volna jobb nála. Kerekesszékben tudtam csak közlekedni, és kábé háromnegyed órát bírtam ülni, de végre emberek között lehettem. Olyan érzés volt, amit sohasem felejtek el. Emberek között lenni, étlapról rendelni, valamennyit enni belőle, megfogni a villát és a kést, hiszen addig csak etettek. Nem tudhatja senki, amíg nem élte át, milyen érzés a hónapokig tartó etetés után újra evőeszközt fogni a kezedben.

Nagy dolgok voltak ezek akkor. Csak úgy, mint újra járni. Az első lépéseimen is ők kísértek el.

Ahhoz, hogy én hős vagyok ma mások szemében, közük van nekik is.

Úgysem lehet ezt elégszer leírni, de köszönöm.

 Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Tim Robberts