Szécsi Pál: Elvarázsolt meseország démonokkal
49 éve halt meg a táncdalénekes. Mi vezetett az öngyilkosságához?
49 éve halt meg a táncdalénekes. Mi vezetett az öngyilkosságához?
Ha elutazol, azt várod, hogy kiszakadsz az életedből legalább egy kicsit. Mi van, ha ez nem történik meg? Mi van, ha túl súlyos kérdések várnak itthon is, meg odakint is?
„Nincs több időm a megátalkodott ítélkezésre és kárhoztatásra. Nincs időm a folyamatos hibáztatás ördögi körére. Csinálják ezt mások. Nekem gyomrom sincs hozzá, nem csak időm. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne csodálattal tekintsünk rá” – mondja a művész, aki már annyi mindent élt túl (apja korai halálát, heroinfüggőséget, majd két fia váratlan halálát), hogy mindenképp érdemes meghallgatni a gondolatait.
Olvasónk édesanyja kórházba került kibírhatatlan hasi fájdalmakkal. Sokórányi várakoztatás után megvizsgálták, majd úgy döntöttek az orvosok, másnap megműtik. De reggelre az asszony meghalt. Látlelet csak erős idegzetűeknek.
A legfontosabb annak a felismerése és elfogadása volt, hogy a gyász és a hatalmas űr, amit a társam elvesztése okozott, soha nem fog elmúlni.
Van rá szó – nem is egy –, csak nem szívesen használjuk: halál, meghalunk, elveszítjük, megsiratjuk, belerokkanunk, gyászolunk. Nincs rá szó címmel egy új podcastsorozatban azt próbálják megmutatni, hogy a halál hogyan ne legyen tabutéma.
Az alternatív temetkezési lehetőségek olcsóbbak, zöldebbek – és idehaza többnyire illegálisak. De azért van olyan megoldás, amely Magyarországon is működik.
„Nem fog hiányozni a haldoklás. Ez messze a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam.” DTK olvasott, megrendült, aztán megírta ezt.
Nem lennénk meglepve, ha az állítás igaznak bizonyulna. Szerintetek?
„A gyászunk éppen annyira egyedi, mint az életünk” – mondta a szakaszok leírásáról ismert Elisabeth Kübler-Ross, akit nagyon félreértettek az elmúlt évtizedekben.