Péterék egyik befogadott cicája váratlanul elpusztult. Írásából kiderül, hogy a velünk élő állatok elvesztése ugyanúgy fáj, ahogy a hozzátartozóké. Hisz ők is azok. A családunk részei.
Ha tragikus baleset történik az utcán, megszokott látvány, hogy a bámészkodók körülállják az áldozatot. Nincs ez másként a közösségi médiában sem.
A végső búcsúról és a gyászfeldolgozásról Z. Kocsis Blanka egy néprajzkutatóval, egy idősápolóval, és egy gyásztanácsadóval beszélgetett.
Temetőbe járni nem feltétlenül szomorú, nyomasztó dolog. Lehet felemelő, sőt vidám esemény is. Hiszen a halál az élet része, és akire emlékezünk, életben tartjuk.
„A felmenőink élete és halála a családunk története. A gyökereinkről és a múltunkról szól, ezért nem kérdés, ki lehet-e sétálni karon ülővel, totyogóval vagy óvodással a temetőbe. Valójában nem lehet, hanem kell, és mesélni kell arról is, kihez jöttünk, és miért hiányzik ő nekünk” – mondja a gyerekpszichológus.
Normális-e, hogy egyik pillanatban letargiában vagyok, aztán jobb a kedvem? Szabad-e néha nevetni, új ruhát vásárolni, barátokkal találkozni? Ki kell-e menni a temetőbe mindennap, vagy a mama akkor is tudja majd, hogy rá gondolok, ha ezt otthon csinálom? Ér-e haragudni mindenkire, akinek él a nagymamája?
A mókuskerék hirtelen megáll, te magadba nézel, és meglátsz valamit.
„Hosszú ideig úgy éreztem, hogy három dologról nem tudok beszélni: a háborúról, az első házasságomról és Erdélyről” – írta 2006-ban Polcz Alaine, a hazai hospice-mozgalom kiemelkedő alakja, akinek életét Both Gabi mutatja be nektek.
Sokan ezekben a pillanatokban is embertelen szenvedések és körülmények közepette várják a halált. Mi kellene ahhoz, hogy békésebbé, méltóságtelibbé tehessük az élet végét? Szabó Anna Eszter és pszichológus édesanyja, Kazimir Ágnes beszélgetése.
Figyelem! Felkavaró tartalom! (És én még azt hittem, a vakolás lesz a legnehezebb feladat…)