Az alkoholista Sherlock a Szezám utcában roppan össze – megnéztük az Eric című minisorozatot

–

A sorozat egyik fele

Mióta május végén megjelent a sorozat, az internet tele van azzal, hogy Benedict Cumberbatchnek megelőlegeznek minden létező díjat, amit sorozatszerepért kapni lehet. Nem véletlenül: az Eric főszereplőjét alakító színész briliánsan hozza az alkoholista, munkaholista, cinikus, megkeseredett, önsajnálatba temetkező művészt, Vincentet, aki a Muppet Show-ra vagy a Szezám utcára emlékeztető, gyerekeknek szóló bábműsor fő kreatívja és színésze.

Ezzel szoros összefüggésben pedig közepesen rossz apa és még annál is csapnivalóbb férj.

Az ő lelki és fizikai összeomlása a sorozat egyik fő szála, ugyanis egy napon, miután összeveszett a feleségével és a gyerekével is, a kilencéves kisfia egyedül indul el az iskolába, ám sosem ér oda. A 80’-as évek New Yorkjában járunk, ahol hatalmas méreteket öltött a hajléktalanság, a bűnözés mindennapos volt, a városi vezetést pedig körbelengi a korrupció, és egy kisiskolás egyedül az utcákon komoly veszélynek van kitéve. Nem véletlen hát, hogy 48 óra eltelte után a rendőrség már arról beszél, hogy valószínűleg Edgar nincs életben.

A szülők persze kétségbeesetten keresik fiukat, Vincent azonban külön utakon indul el fia megtalálásának érdekében: szent meggyőződése lesz, hogy ha elkészíti, és beteszi a műsorba azt a bábut, amit fia tervezett, akkor a gyerek hazajön, mert tudni fogja, hogy az apja szereti. Nekilát hát a kékcsíkos szörny, Eric elkészítésének, miközben egyre többet iszik, drogozik, és szépen lassan széthullik az élete, majd az elméje is: egy ponton megjelenik előtte a szörny, akivel aztán folyamatosan veszekszik.

És a másik fele

Van azonban egy másik szála a történetnek, ami lazán kapcsolódik Edgar eltűnéséhez: a kisfiú után kutató Michael Ledroit nyomozó az édesanyja hatására újra elkezdi keresni a tizenegy hónappal korábban eltűnt tizennégy éves Marlont is. A fekete fiú utáni keresést nyomok hiányában korán leállították, hamar döglött akta lett az eset,

a szintén színes bőrű és melegségét a munkahelyén álbarátnővel leplező rendőrt pedig a lelkiismerete hajtja, hogy kiderítse az igazságot mindkét eltűnt kisfiú ügyében.

Az ő küzdelme eleinte a sorozat mellékszálát képezi, ám egy ponton, amikor Vincent szisztematikus lecsúszása és esélytelennek tűnő harca monotonná kezd válni, a fiát kereső kétségbeesett apa története mellé főszálként lép elő, és legalább annyira fontos lesz az összképet és a sorozat lezárását illetően, mint Vincent és Edgar sorsa.

Túl sokat akar

Bár az első epizód alapján úgy tűnhet, hogy feszült krimi vár ránk, a végeredmény ennél sokkal többet markol. Ugyanis ahogy haladnak előre az események és göngyölítik fel a szálakat a szereplők, egyre több dolog derül ki, és ez számos új témát hoz be a sorozatba. Az alkotók Vincent és Edgar kapcsolatán keresztül mesélnek a szülőség kihívásairól, az apa-fiú kapcsolatokról, de belekapnak a rasszizmus, a homofóbia, a hajléktalanság, a pedofília, a prostitúció és a korrupció témájába is.

Éppen ezért a sorozat nagyon tömör, olykor már soknak érezzük a rengeteg bemutatott problémát, és eléggé lefárasztja az agyunkat. Ez nem az a sorozat, amit főzéshez kapcsolsz be háttérzajnak, ami egyáltalán nem gond, sőt, azonban a mindössze hatszor egyórás részek alatt nem lehet mindennek a mélyére menni, így felszínes lesz a végeredmény.

Minden szálat elvarrnak, minden csavart, okot és okozatot megértünk a végére, összeáll a kép, ám ha kicsit kevesebb témát emelnének be a szériába, a maradékot sokkal érzékenyebben és alaposabban ki lehetett volna bontani.

De nem ez a széria egyetlen hibája sajnos. A cselekményben több olyan megoldással találkozunk, ami vagy életszerűtlen, vagy értelmetlen, a végére pedig olyan hollywoodi közhelyparádét rittyentettek az alkotók, amire az első öt epizód után egyáltalán nem számítanánk. Emiatt meglepő a befejezés, de sajnos nem éppen jó értelemben.

A másik nagyon gyenge pont az eltűnt kisfiút alakító Ivan Morris Howe. Rajta kívül minden szereplő kiváló teljesítményt mutat, Benedict Cumberbatch brillírozásán túl meg kell említeni a nyomozót játszó McKinley Belcher III-t, aki szintén lehengerlő módon formálja meg karakterét.

Ivan Morris Howe azonban ugyanazzal az egykedvű arckifejezéssel csinálja végig a teljes szériát, egyetlen kósza érzelem sem mutatkozik az arcán, irreálisan nyugodt olyan szituációkban, amikben egy kilencéves gyerek már rég a sarokban kuporogva sírna, és összességében olyan hatást kelt, mintha valamelyik stábtag gyereke végig ott lábatlankodott és unatkozott volna a forgatáson, amíg a szülője dolgozik.

Meggyőződésem, hogy ha Howe ügyesebben helyt tudott volna állni (ami nyilván nem könnyű, pláne ennyi idősen), a lezárás sem lett volna ennyire kiábrándító, de a játéka azt is megnehezítette egy idő után, hogy érdekeljen a karakterének a sorsa.

Ami azért is probléma, mert a főszereplő ennek a kisfiúnak az eltűnése miatt éli át élete legnagyobb drámáját.

Eric végső soron a barátod

Mindennek ellenére, vagy inkább mindezzel együtt az Eric egyáltalán nem rossz sorozat. Egyrészt állati izgalmas – nem ez volt a terv, de egyetlen este alatt daráltam le, egyszerűen nem voltam képes elmenni aludni, amíg nem tudtam meg, hogyan végződik. Berántja tehát az embert, és bár szívszorító, egyben nyomasztó végignézni azt a sok szörnyűséget, ami a szereplőkkel történik, a jó ritmusnak köszönhetően mégsem üli meg az ember gyomrát.

A történet érdekes, a beemelt társadalmi és egyéni problémák megragadják a figyelmedet, és ha nem is bontják ki mindegyik témafelvetést kellő alapossággal, az összkép nem hagy maga után hiányérzetet.

Benedict Cumberbatch karrierje egyik legjobb alakítását hozza, és külön megsüvegelendő, hogy a szörny kinézete egyáltalán nem béna vagy gagyi, a történetben való jelenléte pedig nemhogy nem kínos, hanem szükségszerű.

Annak, aki szereti a csavaros krimiket és a karakterdrámát, érdemes adnia egy esélyt az Ericnek. Nem lesz belőle kultikus sorozat, de megéri rászánni az időnket.  

Képek: Netflix

Dián Dóri