Vackoron innen és túl – Kormos István, a költő, barát és szerelmes

–

Kormos István már az életrajzi tények dolgában is igazi költő és mesélő volt, de hogy egészen alulról, a szegénység világából érkezett az irodalomba, az korántsem legenda. A kisfiút döntően a cselédsorban élő anyai nagyszülők nevelték, és a nagyanya fejkendős, tudni vágyó alakja utóbb is meghatározta Kormos életszemléletét. Ezt az első és legfontosabb nőalakot azután úgy követték a lányok és asszonyok, szerelmek és/vagy pályatársak a költő életében, hogy mind nyomot hagytak a műveiben. Igaz, a következő meghatározó asszony szerkesztő volt: Sárközi Márta, a Válasz szerkesztője – és mellesleg Molnár Ferenc lánya, egyszersmind Horvát Ádám és Sárközi Mátyás édesanyja. Ő volt „a fánk-ujju asszony”, akinek érdemi szerep jutott a kifutófiú irodalmárrá emelkedésében és imponáló irodalmi társaséletének kialakításában. 

Szerelmek és múzsák

Merthogy Kormos István, aki első köteteit közvetlenül a második világháború után bocsátotta a közönség elé (Az égigérő fa, 1947; Dülöngélünk, 1947), nem csupán „népi szürrealistaként” keltett figyelmet, de azonmód nemzedékének összetartó, társaságteremtő figurájává is vált. A PIM-beli kiállítás fotók és levelek révén különösen érzékletessé teszi a szerepet, amelyet Kormos vagy három évtizeden át betöltött: a barátságos érintkezést töretlenül fenntartva Juhász Ferenccel csakúgy, mint Nagy Lászlóval vagy éppen Réz Pállal. Nem akármilyen történelmi viszontagságok és magánéleti fordulatok közepette, hiszen – hogy csak az utóbbit részletezzük –

a Báthory utca 8., ahol Kormos és első felesége, Pallós Klára a negyvenes–ötvenes évek fordulóján a fél magyar irodalmat teáztatta, idővel a Klárával összeházasodó Réz Pál otthonává lett.

És mindez fikarcnyit sem ártott meg Kormos és Réz barátságának, amint erről szeretetteljes, figyelmes és évődő levelek tanúskodnak a hatvanas évekből a tárlat falán.

Persze addigra Kormos maga is több új szerelemre és múzsára lelt. A költő-műfordító Rab Zsuzsával 1956-ban, a „boglyos / lompos, / loncsos / és bozontos, / Vackor nevű / kicsi medve” színre lépésének esztendejében kötött házasságot, a hatvanas évek első felében pedig a Párizsban élő műfordító, Nagy Cécile iránt érzett heves szerelmét kapcsolhatta össze a francia kultúra iránt táplált tartós vonzalmával.

A XX. századi magyar költészet hatalmas szerencséjére Kormos így huzamosabb időt tölthetett Franciaországban, és ennek az élménynek nemcsak a kiállítási tárlóban máig megtekinthető barettet köszönhette, de saját költői felszabadulását is. Jó ideig ugyanis a történelem és az irodalompolitika inkább csak kiadói szerkesztőként, fordítóként, s legfeljebb még a Vackor-történetek szerzőjeként kínált teret Kormos számára. Párizs, Normandia és a Cécile-szerelem azonban olyan versek megírására ihlették a szerelmes költőt, amelyek máig csodálatosan kilógnak és kiemelkednek a múlt század közepének magyar irodalmából. Mint amilyen az 1963-as Vonszolnak piros delfinek:

„vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka

partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala

álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek

de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek

s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak

hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak

gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani

vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai

szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan

hogy nem leszek hogy nem leszek kerékbe tört nevetés csattan

jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg

felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek

egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen

fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem

cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia

alámerült Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia”

Ez a vers kötetben csupán 1971-ben jelent meg: ez volt a Szegény Yorick – Kormos irodalmi rang- és szintemelkedésének nagy bizonysága. Ekkor már egy új házasságban élve (Péter Márta művészettörténésszel) és otthonra lelve, váltig kedves-szeretett társasági alakként és egy új költőnemzedék számára immár mentor gyanánt is. A „Kormos-egyetem” növendékei a komoly mestert látták benne, míg kortársai a kaján barátot. Csukás István pedig talán mindkettőt, amikor még 1974-ben így örökítette meg a társaságban elmélázó kolléga alakját:

„…K. I. a cserépkályhának dőlve kereszteshátú szamarakon merengett, röptében sírverset csinált A. B.-ról [Abody Béláról] s dörmögve elszavalta: »Szőrös volt, mint a kecske és a szappant megette!«…”

Mentor és múzsa

Kormost sok más kor- és pályatársa is megírta, és megannyi verset ajánlottak neki a fiatalabbak. (Úgy lehet, a neki dedikált költemények terjedelme talán valóban felülmúlja Kormos saját költői életművét.) De mindezt hősünk már jó előre viszonozta, hiszen mindjárt a Vackor-versekbe beleírta számos kollégája nevét: Domokos Matyi, Csukás Pista, Vas Pista… Ahogyan felbukkant a kései Vackor-versekben Kormos Luca, vagyis az 1973-ban született második leánygyermek neve is. Annál is inkább, mivel ő vált a Kormos nagymamával kezdődő sor, a költő életét meghatározó lányok és asszonyok utolsó tagjává: „egész évem átLucázom”. 

Kormosnak még egy „felnőtt” verseskötetre jutott ideje: ez volt az N. N. bolyongásai 1975-ben. Ez a kötetcím éppúgy kijátszotta a költői identitás, a névvel való játék és a kiismerhetőség-kiismerhetetlenség témáját, akár most a Kormos emlékét megidéző remek kiállítás (kurátora: Benedek Anna). Azt az álnevek mögé rejtőző és a társas együttlétek derűjében is megőrzött személyes titkot, amit még Szegény Yorickként így tördelt központozás nélküli sorokba a múlt századi magyar költészet szomorú szemű clownja:

„Sakkoztam veletek

röhögtem veletek

ha ültem veletek

nem voltam veletek”

Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József

WMN szerkesztőség