„A társadalom pereme egy határvidék, ahol van egy nyílás új lehetőségek felé” – beszélgetés Alice Rohrwacher olasz rendezővel

–

Milyen viszony fűzi az etruszkokhoz, akik között a filmje játszódik?

Alice Rohrwacher: Olyan környéken nőttem fel, ahol nem lehetett egy virágot elültetni anélkül, hogy az ember ne akadt volna a földben ősi etruszk tárgyak maradványaira. Úgyhogy az, hogy mi minden rejlik a felszín alatt, és hány rétegben nyugszik alattunk a múlt, mindig is nagyon izgatott. Vagy például a barlangok, ahol a mi gyerekkorunkban állatokat tartottak, míg korábban sírkamráknak adtak helyet, és ezzel jól illusztrálták, hogy a letűnt civilizációk nyomai itt maradtak velünk, a hétköznapi életünkben, még ha semmit nem is tudunk róluk.

Itt hagyták a lenyomatukat valaha volt emberek, akik szintén szerettek, gyűlöltek, boldogok és szomorúak voltak, és ez számomra mindig is nagyon erőteljes élmény volt.

Amikor gyerek voltam, épp virágzott a kereskedelem a földből kiásott leletekkel, de szerintem ez a mai napig így van egy csomó mediterrán országban. Az etruszkok pedig mindig a szívem csücskei voltak, romantikusabbnak láttam a kultúrájukat, és szerintem aranyosabbak is voltak, mint a rómaiak.

És mikor találkozott először a sírrablók történetével? Már akkor úgy érezte, hogy bűnt követnek el?

A. R.: A mi környékünk gyerekkoromban tele volt sírokkal és sírrablókkal. Gyakorlatilag minden ismerős férfi nekiindult éjszaka ásni, aztán napközben dicsekedtek, hogy mire bukkantak – elképesztő tárgyakra. Mindez nálunk tejesen átlagosnak számított. Ami gyerekként mégis izgatott ebben, az nem a sírrablás tiltott jellege volt, hanem hogy szent helyeket dúlnak fel. Azokat a sírokat fel kellett törni, és kiemelni belőlük olyan tárgyakat, amiket elvileg látnia sem lett volna szabad senkinek.

Ezek a sírrablók szent ereklyéket lopkodtak, és miért? Mert már nem hittek azok szentségében. És mikor történik ez meg? Amikor elszakadunk a múltunktól – ez volt az, ami engem igazán megrendített a tetteikben.

Két-háromezer évig nyugodtan pihentek azok az ereklyék a sötét, lezárt sírokban, aztán jött egy nemzedék, amelyik megtagadta az őseit, és nemet mondott arra, amiben felnőtt.

Vagyis arról akart elgondolkodtatni, hogyan viszonyulunk a múltunkhoz? A nemzeti történelmünkhöz?

A. R.: Bár a film története személyes élményemből táplálkozik, de sosem elégszem meg azzal, amit én magam megéltem, hanem mindig olyan történetek után kutatok, amik egy egész közösségről mesélnek, hiszen nem önmagunkban, hanem egy társadalom részeként éljük az életünket. De az is benne lehet, hogy ha olyan történetre bukkanok, ami túlmutat a saját tapasztalataimon, akkor ez kicsit fel is ment a felelősség alól: már nem csak rajtam lehet számonkérni.

Mostanában, amikor a személyes történeteknek olyan nagy keletjük van minden alkotói műfajban, végképp kötelességemnek érzem, hogy egy közösséget képviseljek, kollektív történeteket meséljek.

És minden alkalommal, amikor a történet útja arra visz, hogy túl közel kerüljünk egy szereplőhöz, akkor szándékosan leválasztom magam róla, és megteremtem az ő integritását.

A filmben felidéz egy római mítoszt is: Ariadné fonalát. Ezzel mit szeretett volna sugallni?

A. R.: Ariadné fonalával egy olyan vizuális elemet kerestem, ami összeköti a főhősünket, Arthurt, az elveszített, halott szerelmével, Benjaminával. Ezeket a jeleneteket a forgatás második felében vettük fel, és szinte szégyelltem magam azért, hogy ilyen közhelyes metaforát használok, de közben nem tudtam kitalálni ennél kifejezőbbet és kifinomultabbat erre a kapcsolódásra. Ez pedig végül legyőzte bennem a kliséktől való irtózásomat. Az meg, hogy a római mítoszok közül való, szerintem mára teljesen irreleváns, az én fejemben már nem kapcsolódik egy országhoz vagy kultúrához.

Többnyelvű filmet készített egy angol főhőssel, akit Josh O’Connor alakít. Miért épp őt választotta főszereplőnek?

A. R.: Ha az olasz identitásról beszélünk, mostanában különösen fontos nekem, hogy kifejezzem: szerintem ez egy kevert nép.

Azt hiszem, nyilvánvaló, miért, de amúgy sem hiszek az „egy ország–egy nép” ideájában, már csak azért sem, mert apai ágon német ősöktől származom.

Szóval az etnikai sokszínűség megjelenítése fontos volt számomra, Arthur karakterénél pedig az, hogy egy identitás nélküli főhőssel találkozzunk. Angolul beszél ugyan, de nincs sok köze Nagy-Britanniához. Angolul ma már szinte mindenütt beszélnek, így ez a nyelv ma inkább a nemzetköziséget, a kozmopolitaságot fejezi ki. Ami különösen kijön abban a jelenetben, amiben Arthur találkozik Isabella Rossellini karakterével (aki, ugye, születése óta kétnyelvű), és végre valakivel könnyen megérteti magát. Tetszett, hogy ő egyszerűen azt jelképezi: az idegen, aki északról jött.

Az viszont egyáltalán nem szerepelt a tervben, hogy egy brazil színész is legyen a társulatban, sőt kifejezetten Olaszországban keresgéltem olyan színésznőt, aki képes eljátszani egy másik gyökértelen figurát, de sehol nem találtam. Aztán megláttam Carol Duartét egy filmben, és rögtön éreztem, hogy ő lesz az! Felvettük a kapcsolatot Skype-on, és megkérdeztem tőle, holnapután nem tudna-e átugrani Olaszországba, ő pedig azt mondta: dehogynem! Úgyhogy meglátogatott Olaszországban, én pedig közelről is megtapasztaltam, milyen fantasztikus színésznő, milyen tökéletesen egyensúlyoz egy nagyon vékony mezsgyén.

Az eddigi filmjeiben szinte mindig megjelentek a társadalom peremén élő emberek, akiket amatőr szereplők keltenek életre. Mi ragadta meg bennük, miért izgatják a fantáziáját?

A. R.: Én ezt úgy élem meg, hogy

a dolgok pereme egy határvidék, amin van egy nyílás új terek és lehetőség felé. A társadalom peremére is úgy tekintek, mint amiben lehetőség van a változásra, valami újra, míg a dolgok közepe nem mozog, beállt, statikus.

És hogyan dolgozik az amatőr szereplőkkel? Hogy tud ennyire eleven, élő filmet készíteni velük, akik életükben először állnak kamera előtt?

A. R.: Először is olyan profi színészekre van hozzá szükségem, akik nagylelkűek. Amikor kiválasztom a szereplőket, sosem azt kérdezem tőlük, hogy „Szeretnél egy filmben szerepelni?”, hanem azt, hogy „Szeretnél nekem segíteni abban, hogy megcsináljuk ezt a filmet?”, mert szükségem van arra, hogy a profik segítsék az amatőröket, és ebben hatalmas szerencsém volt Joshsal, Albával, Carollal és Isabellával, akik borzasztó nagyvonalúak voltak az amatőr szereplőkkel. Tőlük pedig azt kaptuk, hogy frissességet hoztak a forgatásba, kimozdítottak bennünket a szokásainkból, friss vért pumpáltak belénk. Természetesen mindkét csoporttól más lehet az elvárásunk: van, amit csak a profi színészek tudnak nyújtani, és van, amit az amatőrök.

Utóbbiak olyasmit adnak, amivel saját maguk sincsenek tisztában, míg a profik mindent tudatosan csinálnak, de ez számomra nem vagy-vagy kérdés, hanem egy gyümölcsöző együttműködés, ezért szeretek ilyen értelemben vegyes szereplőkkel dolgozni. Egyébként meg az amatőrök közül sokan a szomszédjaim, úgyhogy nem volt nehéz felszabadulniuk a közelemben.

Képek forrása: Cirko Film

Gyárfás Dorka